2009. október 28., szerda

Kanada, télelő / 2009


Most viszont, hogy kidühöngtem magam, örömmel írok innen újra.
Inkább igyekszem tapasztalataimmal szolgálni azokat, akik errefelé tévednek. Vagy fontolgatják, merre induljanak, ha már egyszer menni kell.

Két teljesen új tapasztalati forrásom van.
Az egyik az egyetem, ahol mint korábban említettem, középkorúságom dacára koptatom a padokat abból a megfontolásból, hogy idővel hasznos munkára és megélhetésre váltsam az itt szerzett tudást és diplomát.
A másik tapasztalat kevésbé kellemes: voltam végre kórházban! Nem is akárhol! 24 óra a sürgősségin, aztán műtő és ébredés, végül gyors hazabocsátás. Alig két nap egy elzárt, másik világban.

Közben pedig leestek a falevelek, bepakoltuk a kerti bútort meg a muskátlikat, előszedtem a téli ruhákat. Felpróbáltattam a gyerekekkel a hótaposókat és elvittük a "Value Villige"-be mindazt, amit kinőttek. Ma már hó érkezéséről beszél az időjós. Ja, és ma megvettük a tököket faragásra.
Halloween-re kidíszítjük a házat. Na, ez a következő és legfontosabb tennivaló a kanadai őszben! Készülni, mert itt a Halloween.

A gyerekek meg a felnőttek egy része jelmezbe bújik erre az estére. Aztán útra kel vagy otthon várakozik. Akármelyik is, legyen a megjelenése rémisztő!!!
Az "ilyesztő" udvardekoráció a nap fontos része: világító tökfejek, sírdombok a házak előtt, szellemek az udvarokban, sejtelmes fények, pókhálók és óriás pókok, csontvázak, akasztott ember, a ház előtt ücsörgő, fej nélküli alak. Ezek várják a vendégeket! A gyerekeket!
A kölykök ugyanis előre megbeszélve kis csapatokba verődnek és úgy indulnak útnak sötétedés után a környéken.
Becsöngetnek minden házba, ahol világító tököket látnak. "Trick or treat" köszönéssel édességet várnak az ajtót nyitó háziaktól. Mindenki az ajándékozást választja a trükk helyett. Az úgy szokás.

A kicsik tényleg félnek kicsit a ház előtti dekorációktól meg a háziak jelmezeitől, de a jutalomédesség megéri! Kilószám gyűjtik be az apró csokikat és hetekig tömik magukat kedvenceikkel. Cserélgetnek, ki mit szeret és még májusban is rakosgatják, ami végképp nem kell senkinek.

A kereskedelem persze jól kiszolgálja ezt a gyerekek számára izgalmas-érdekes estét. Kapható ugyanis minden nagyobb cég édességkínálata kis csomagolásban, kilószám összedobozolva; hogy legyen mit adni a csemetéknek. Jelmezek, maszkok és dekorációs kellékek tömegeit kínálják és adják el évről évre.

Mondhatom, még a kamaszok is izgatottan készülnek a Halloweenra és nemcsak a különleges este, a jelmezek meg a sok édesség miatt. A korosodással az édességkéregetés házibulis estébe megy át sőt, nagy élelmiszergyűjtés ideje is ez a délután. Középiskolás és egyetemista önkéntesek "Trick or food" köszöntéssel járnak körbe és tonnányi élelmiszert gyűjtenek a Food Bank számára.

Ez vár ránk hát most szombat délután.
Vettünk egy halom csokit, szőlőcukrot, apró dobozos mazsolát. Chipset elvből nem adunk, bár azt is árulnak ilyenkor apró csomagokban. Az élelmiszergyűjtőknek konzerveket adunk meg száraztésztát.
Bespájzoltunk. Jöhet, aminek jönnie kell.

Végtelenül dühös vagyok

Ma hárommillió rádióhallgatónak kellene követelnie a dalait!
Ma hárommilió magyarnak kellene tüntetést szervezni.
Annak a hárommillió magyarnak, akinek megmozdulnak a tagjai, amikor az évtizedes dalok megszólalnak. Akiknek a rádiónak hála, tizenéves gyerekeik ugyanazokon a nótákon nőttek fel mint szüleik. Igy van mit együtt énekelniük.
Hárommillió magyarnak, akik nem a röhögcsélős reggeli műsor vagy a néha otrombába hajló beszégetések miatt kapcsolták be a rádiót. Egy életérzést, fiatal mosolyt, emlékeket és főleg harminc év válogatott, könnyű zenéit vágyták hallgatni munkába menet vagy épp főzés közben.
Hárommillió magyarnak kellene visszakövetelnie azt a néhány percet a napjaiból, amikor politikai mocskolódás helyett éppen csak szórakozni akartak a rádiót hallgatva.

Hol bújkál hát az a hárommillió magyar, akik szerették a Sláger Rádiót?
Vállat rántva elhiszik, hogy jogi-gazdasági döntés született és ennek így kell lennie?
Vállat rántva elhiszik, hogy a dolgok úgy jók ahogy vannak és majd magától helyrejön minden?
Tényleg csak arról van szó, hogy mostantól nem halljuk Balázs Fecót olyan gyakran?

Nem arról szól a dolog, hogy újság, tévé, rádió és iskola kell ahhoz, hogy jól irányíthatóvá tegyenek minket? Ellenőrizhetővé és megbízhatóvá?



- Nem, az nem lehet! Ez csak egy rádióállomás! Semmi komoly! Alszunk egyet és el is felejtjük!
Nagyon feledékenyek vagyunk úgyis!
A történelemleckéket is hogy elfelejtettük!

2009. szeptember 3., csütörtök

A középiskoláról és hogy mi van az után

Az általános iskola után mindenki a körzetes "gimnáziumban" folytatja, de minden tantárgyat két különböző szinten tanítanak. A magasabb szintű tanulmányokkal lehet majd egyetemre jelentkezni. A szintek közötti átjárás bizonyos kritériumokkal biztosított. Osztályok a középiskolában nincsenek, mindenkinek saját órarendje van.

4 tantárgy van egy félévben és a kreditrendszerben pontosan meg van határozva a kötelező, a kötelezően választható és a válaszhtaó tantárgyak sora.
A tananyag nagyban eltér a hazaitól. Alig tanulnak nem-angol irodalmat. Alig tanulnak nem-amerikai történelmet és amit mégis, az főleg Anglia és "körei". Két félév a gimnáziumban, azt hiszem. A középiskolában találkoznak először a periódusos rendszerrel és aki nem választja valami fakultációban, az nem hall sokat a kémiáról. Tegnap nézegettem a lányom agenda-ját, ez amolyan iskolára szabott üzenőfüzet. Benne vannak képletek és szabályok, fizikai törvények. Newton második törvényét említi csak; amiből én arra következtetek, hogy ennél tovább őket nem zaklatják a középiskolai évek alatt. Legalábbis a kötelező, mindenki számára előírt szinten nem.
A választható tárgyak főleg orientációs, szakmai irányúak. A fiam pl. construction, designe és rajz tantárgyakat választott és úgy tűnik, az építészet felé vannak ambíciói. És hogy eldöntse, gyakorlati vagy elméleti oldalról érdekes neki ez a terület, segít hogy tervez és épít, rajzol és fúrfarag. Az összes tantárgyat emelt szinten tanulja, jók az eredményei de nem nagyon szorgalmas. A gimnázium után a mai nézőpontból választhatja, hogy egyetemen tanul tovább vagy mehet college-ba, ahol szakmai képzést kap. Meglátja, mihez lesz kedve.

Szakmát a középiskola után a college-okban lehet tanulni. Ez már nem ingyenes, de mindenki kap diákhitelt és akinek jár, az külön kérés nélkül komoly anyagi támogatást is a tanulmányai idejére. Felnőttként is. Ideérkező magyartanárként is, ha kedve van, tanulhat, amit akar. Hitel és támogatás jár mindenkinek!
Az egyetemek drágábbak és nincsen államilag finanszírozott hely, de a hitel és a támogatás itt is megvan. És komoly ösztöndíjak a jó tanulóknak! Idén pl. azoknak a diákoknak, akik a középiskolából 90%feletti eredménnyl jöttek, 4000$ belépő-ösztöndíjat fizetett a Carleton egyetem!

Mindenkinek, aki nem tanult legalább 3 teljes tanévet angol nyelvű iskolában, nyelvvizsgát kell tennie, ha egyetemre vagy college-ba készül. Sajnos Kanadában csak két egyetem van, amelyik "beenged" egy közel tökéletes angoltudás nélkül is: a francia területeken pedig nem is tudok ilyen lehetőségről.
A diplomák elismertetése nagyon nehézkes, magas nyelvtudáshoz is(!) kötik őket. Ha bárkinek javasolhatom, nézze meg jól, melyik nyelvvizsgát választja az elfogadottak közül.
Szakmai területen is sokszor évekig tartó tanulásra, újabb egyetemi évek elvégzésére ítélik a beérkezőket.

Ottawatól keletre nincs szükség a franciára. Azzal nem kell gyötrődni annak, aki Kanada más területeire készül. Állások megszerzésében is csak bizonyos helyzetekben szükséges vagy segít.

Az egész oktatási rendszer gyönyörűen fel van építve az emigránsok befogadására: az emigráns gyerekek beillesztésére. Effelől nem kell aggódni, minden rendben lesz a srácokkal.
A valódi nagy kérdés a felnőttek, a szülők sorsa az új világban...

Az általános iskoláról

Elkezdődött. Újra van rend, felnőtt élet, órákig is eltartó szabad gondolkodás. Gondoskodni nem unaloműző gyermekprogramokról kell, hanem tápláló és változatos uzsonnáról. Gondolkodni nem értelmes válaszokon kell, a sok eszement és újra ismétlődő kérdésekre, hanem azon, hogy mi is a következő, amit a blogba írjak. Meg az egyetem kezdetén is gondolkodom, de az csak a jövő hét!

Szóval, most hogy elkezdődött, aktuális, hogy megint írjak róla.
A harmadik évet kezdték el a gyerekek itt Kanadában, kezd egy kicsit összeállni a kép és sokan kérdeztek róla. Itt van tehát, amit tudok az iskoláról.

A két rendszer, a magyarországi és a kanadai között nagyjából a 8+4-es szisztéma a közös. Több hasonlatosságot nem találok.

A rendszer maga központosított és bár kérvényezéssel lehet választani iskolát, a többség oda jár, ahová körzetileg tartozik. Ez azért is praktikus, mert a körzeten belül járnak az iskolabuszok és ez nagyon kényelmes, biztonságos megoldás a gyerekek begyűjtésére és hazajuttatásásra, ha mégis messze van a suli. Az iskolabuszok az adott intézmény körzetében járnak csak és azok jogosultak rá, akik bizonyos távolságon túl laknak. A felsősök pl. másfél km-nél távolabb az iskolától. Az alternatív vagy egyházi iskolák körzete nagyobb, mint a normál suliké, de ők is csak a saját körzetükön belül biztosítják a szállítást. (Ha valaki mondjuk 1400m-re lakik a körzetes iskolától és úgy véli, ez egy kicsit messze van -25-ben, hóban vagy szakadó esőben, okosabban teszi, ha megkeresi a távolabb eső, de e tekintetben körzetes katolikus iskolát. Akkor jön a busz és elviszi a csemetét...!)

A tanítás általában 9 órakor kezdődik. Csodás ötlet! Nincsen sírva ébredés, mély-sötétben iskolába vánszorgás.
A tanítás háromig tart. Közben mindenki ebédel a batyujából. Nincsenek iskolai konyhák. De van majdnem egy óra ebédszünet és mindenféle praktikák arra, hogy jót egyen a gyerek. Táplálót, vitamindúsat, finomat, hazait. És van idő megenni és még játszani is egy kicsit.

Az első 6 évben egy tanár tanít szinte minden tárgyat. Utána is kevesebb a szaktanár, az osztályfőnök kezében marad így nemcsak a tanítás, hanem a nevelés is, hiszen sokat van együtt a gyerekekkel.
Évente háromszor írásban kapnak értesítést a szülők a gyerek iskolai munkájáról. A besorolás más, B+ és B- is létezik a B mellett, ami amúgy a magyar négyes lehet. Százalékokat is kapnak és szöveget is. Ha a tanárnak további mondanivalója van, ezekben a Report Card-okban kér időpontot a szülőtől egy találkozásra. Különben nincs nagy bratyizás a szülők meg a nevelőtestület között.

A tantárgyak és a tananyag egészen más, mint otthon. És a csoportosításuk is.
Kevesebb tantárgyat tanulnak egy időben, tömbösítve van a tananyag. Vagyis nincs kémia, fizika, földrajz meg biológia az órarendben hetente egy-két órában, hanem egy féléven át van minden nap science, azon belül élettan. Vagy Kanada földrajza. Egyedül a történelemleckéknél láttam óráról órára feldolgozott "leckéket", minden másban project-eket csinálnak, miközben használják az órán hallottakat és utána kell nézniük a hiányzó információknak.
Az egyik kedvencem volt például, amikor élelmiszerből kellett növényi sejtet készíteni itthon. Az akkor nyolcadikos lányom kitalálta, hogy zöld zseléből csinálja. Kezében az iskolában kapott ábrával bújta a kamraszekrényt, hogy melyik száraztészta hasonlít legjobban egy sejt ilyen-olyan eleméhez. Aztán elment egy boltba kikeresni a maradék hozzávalókat. Ringló lett a sejtmag, azt vették körül a zselében úszkáló tészta, gumicukor és egyéb "részletek". A műanyag dobozba öntött formát az iskolában szedte csak elő, s miután a tanár ellenőrizte a feladatmegoldást, közös erővel megették a házi feladatot!
Egy másik alkalommal arról kellett kiselőadást készíteni, hogy az ő életük milyen hatással van a környezetükre és személyes odafigyeléssel milyen negatív hatásokon változtathatnak. Utána kellett tehát járniuk a szemét, a szennyvíz útjának, hogy miből lesz itt elektromosság, honnan jön az ivóvíz. Hogy mely anyagok milyen hatással vannak a környezetre, mennyi idő alatt bomlanak el, mi kell a gyártásukhoz. És utána kellett gondolni mit használnak fölöslegesen vagy hogy mit mivel tudnának kiváltani! Óriási, gyönyörű feladat és sokkal többet ér az általa megszerzett tudás, mint 30 lecke egy tankönyvből!
Mégis, mindez akkor ér sokat, ha a gyereknek számít, hogy jól csinálja! Vagyis ezzel a módszerrel nem lehet azt mondani, hogy mi megtanítottuk, mindenki arra viszi, amire tudja. A kanadai oktatási módszer a motivációra, a tudni akarásra, a gyermek kíváncsiságára épít.

Csakhogy a gyerekek gyakran nem motiváltak és a kíváncsiságuk nem a tananyag felé fordul. Ezért aztán tudatlanok maradnak, mert nem kapták készen a könyvből a tudást. És nem is kérte számon senki.

Mégis, a tapasztalataim jók. Otthon is jók voltak. Az én csemetéim itt is ott is szerettek iskolába járni. Itt könnyebb nekik, kevesebb a stressz, szabadabbak. De otthon sokkal több tudást kaptak. Itt csak egyszerűen kényelmes nekem, mint szülőnek. Otthon volt benne valami szorongás. Ez tűnt el. A szorongás.

2009. augusztus 18., kedd

Égi ajándék

Áramszünet volt.
Legalább öt órán keresztül.
Meleg, olyan meleg idő, amit otthon soha nem tapasztaltam. Itt a meleg nem csak a tűző naptól meg az aszfaltból visszaáramló hőtől éget; valóban nem is éget hanem főz! Páradús, csúszós-ragdós meleg ez, forró, szélnek tűnő délibábbal, ami hűsítést nem csak reményt hoz.

A túlzásoktól persze óvakodnék, mert a sírásba hajló kétségbeesés uralkodott bennem, amikor már július is elmúlt és még mindig nem volt valóban nyár. Nem is szólok semmit a családnak, hogy melegem lenne, eleget hallgatták, hogy szidom ezt a helyet, ahol nem jut az ember fiának egy pár napig tartó, melegítő napsütés.
Mert valóban, a nyár idén furcsa (volt). Ilyennek kellett volna lennie, mint az elmúlt pár nap: hőség, magas páratartalom. De hűvös volt, nagyon esős, nagyon párás, hűvös-párás. Hogy megfogja az ember a lépcsőkorlátot és hidegen nedvesnek érzi. Mint a széket, az asztalt, a padlót. És befűt kicsit júliusban.

Szóval tegnap meleg volt nagyon és azt hittük, az áramszünet a túlterhelés miatt keletkezett, hiszen mindenki vadul hazsnálja a légkondit végre, ha itt van a nyár.

Mi is, mint annyian mások, kiléptünk a házból: a ház sötétjéből a naplementét még őrző ég alá. A családok, szomszédok a házak előtti teraszokon borozgattak, kártyáztak, nézelődtek. Aki csak kutyás, most végre valódi sétára indult az ebbel. A gyerekek az utcákon szaladgálva kérdezgették egymást, mintha nem tudták volna, hogy senkinél nincs áram. A tv meg a számítógép helyett egymással foglalkoztak gyerekek, felnőttek. Ki-ki mesélte a maga áramszünetes élményeit. Mert itt van belőlük: napokig, hetekig tartó kimaradások voltak az elmúlt két évtizedben Észak-Amerika legnagyobb városaiban is nyáron és télen is. Történetek az áram hijján megálló vonatokról, a hetekig fázó-sötét téli Montrelról.

Aztán ahogy valóban sötét lett, valóban sötét lett.
Láttuk a csillagokat végre, ahogy ott ragyognak a köztéri lámpák helyett az égen. Az utca egy sejtelmes sötét folyóvá lett, a házak ablakain éppen csak kiszűrődött a gyertyafény. Csönd volt. Nem szennyezte be a tücsökciripelést semmi elektromos gép zaja. A sötétségbe tévedő autók óvatosan, bizonytalanul haladtak az utcákon, mintha rossz helyre keveredtek volna.

Hazaérve sakkoztunk gyertyafénynél és azon tanakodtunk, milyen lenne az élet elektromosság nélkül.
Varázslatosnak tűnt, egy pillanatig mintha vágytunk volna abba a világba.

Aztán persze helyreállta a rend. A nagyvárosi zajok és fények visszafoglalták a csendtől és a sötétségtől a birodalmat. Sajnáltuk egy kicsit.

Reggel a 12éves így emlékezett az estéjére:
- Tudjátok, nehezen aludtam el mert nem volt áram!

Kiegészítés - Tizenkettő egytucat

Tegnap vettem három liter krumlit.

Ma pedig két liter sárgarépát.

2009. augusztus 12., szerda

Emigráció 4. - a felnőttek jövőjéről

Ahogy az időben haladunk előre és az életünk körülményei változnak, úgy lesznek újabb és újabb élményeim, amiket meg kell osztanom azokkal, akik valamiért erre az oldalra tévedtek.

Kétségbe voltam esve. Másfél éven át kétségbe voltam esve mert kilátástalannak tűnt a helyzet. Idejöttem, tanultam a nyelvet, de az én humán műveltségem és országspecifikus (milyen szép szó!) végzettségeim itt egy fabatkát sem érnek. Irigykedtem azok iránt, akik szakmával érkeztek, akik otthon is valami olyat csináltak, ami itt is pénzre váltható.
Amíg nem voltam benne nyakig, bátran hirdettem, hogy én aztán bármilyen munkát elvégzek! Csakhogy ez a kijelentés itt már nem volt olyan könnyen feldolgozható!
És nem a munka minősége, hanem az eredméy miatt. Mert a munkahelyek, ahová felveszik a bevándorlót a szűk nyelvtudásával, az a munkahely tele van más, alacsony nyelvtudású emigránsokkal. Tőlük inkább vietnamiul tanul az ember, mint helyesen, szépen, választékosan angolul.

Szóval meg voltam ijedve.
Az ingyen kínált angol nyelviskola legmagasabb osztályában úgy éreztem, ez nem elég! Ez a tudás még mindig nem elég! Ez még mindig csak az árupakolásra jó a Walmartnál ( mondjuk a Tesco amerikai megfelelője). Hát ezért jöttem én ide???

Aztán a húsvéti szünet előtti napokban az angoltanárunk a nyelvtankönyv helyett Ottawa legnagyobb college-ának a "felvételi tájékoztatójával" jött be az órára. Jövőképet festeni a kirepülő emigránsoknak.
Sok új információt kaptam, nem is elég rá egyetlen cikkecske....

Eddig nem írtam róla, vártam, mi sikerül:

Májusban jelentkeztem egyetemre, júniusban lefordíttattam a magyar diplomámat, júliusban speciális vizsgaelőkészítő angol tanfolyamra jártam és vizsgáztam angolból.
Augusztusban megjött az eredmény... és szeptembertől egyetemre járhatok itt.

A folyamatról és a tapasztalataimról írok az elkövetkező cikkekben.

2009. augusztus 4., kedd

Az elfogadásról


Gyakran téma, hogy az idegen mennyire egyenjogú itt vagy ott.
Otthoni tapasztalataink szűkösek és nyugtalanítók is egyszerre. Ott élve is, innen nézve is egyértelműen kirekesztőnek, könnyen megbélyegzőnek látszik a magyar társadalom: s itt nem egyénekre, hanem az egészre gondolok csak. Abból a világból kitekintve tehát nehéz még akár elképzelni is azt a helyzetet, amiben itt élünk és ami felé egyén és politika egyaránt halad, még ha vannak bizonyos kérdéses pontok is.
Nézzük közelebbről.
Az egész kanadai társadalom a bevándorlók különböző csoportjaiból áll. Mindenkinek van vagy volt valamilyen akcentusa, mindenki vagy mindenkinek a szülője, testvére, legjobb barátja, férje, felesége jött valahonnan. Nem kényes megkérdezni, rácsodálkozni a másik múltbéli hazájára, és nem szégyen hordozni származásunk jegyeit.
Sokan persze látni vélnek némi megkülönböztetést: egy rosszul sikerült állásinterjú után nagyon könnyű arra fogni az elutasítást, hogy nem vagyunk ilyenek vagy olyanok. Míg emigránsok egymás közt megjegyzik, hogy a kanadaiakat részesítik előnyben, addig éppen egy kanadai fiútól hallottam, hogy azért nem talál állást, mert mindenhova az emigránsokat veszik fel könnyebben.
Kanadában a politikai vezetés törekvései a rasszizmus és bárminemű megkülönböztetés ellen már évtizedekre nyúlik vissza. Mitöbb, az egész társadalom részévé vált az elfogadás és a másság értékeinek elismerése. Olyannyira, hogy lassan-lassan saját toleranciájuk helyességét kérdőjelezik meg.
Az üzletekben karácsony előtt nem Happy Christmas-t kívánnak az eladók, hanem Happy Holyday-t a nem keresztény vásárlók érzelmeinek érdekében. A szik gyerekek késsel(műanyag) járhatnak iskolába, mert az hozzátartozik a hagyományos öltözékhez. Ugyanígy a szikek, azt hiszem, rendőrsapka helyett turbánban járőrözhetnek. Az iskolákban pedig azért nem kötelező átöltözni testnevelés órán, mert az sérthetné azokat a muszlimokat, akik az otthonukon kívül nem vetik le egész testüket eltakaró öltözéküket.
Egyeseket bizonyos intézkedések vagy engedmények zaklatnak. Azt mondják, ez már túlzás: ez itt eredetileg egy keresztény ország, őrizzük ezt a kulturát. Mások gyönyörködnek az intézményes elfogadásban és igyekeznek megérteni, kinek, mi, miért fontos.
Nem hiszek abban, hogy itt bárkinek tartania kell a megkülönböztetéstől. Nyilván vannak szituációk, amelyekben kell, hogy válogassanak: egy közel-keleti bolt álláshirdetésére nagyobb valószínűséggel vesznek fel iraki jelöltet, mint magyart. És biztos előfordul az is, hogy egy kis munkahelyi közösségben óvakodnak egy muszlim vallású munkatárs felvételétő, mert a vallása diktálta szokásaihoz alkalmazkodni a törvény kötelezi a munkaadót. És bár joga nincs, lehetősége mégis van válogatni minden főnöknek: nőt vagy férfit, fiatalt vagy idősebbet, szőkét vagy kopaszt vesz-e föl az állásra.
A Magyarországon elhatalmasodni látszó kirekesztősdi folyamatok itt egyszerűen nincsenek jelen. Aki nem ért egyet a melegek felvonulásával, az nem megy éppen arra az utcára éppen akkor, amikor az év egy napján felborul a szokásos rend. Rengeteg a kínai bevándorló és szorgalmuk joggal emeli őket arra a magas rangra, amit a kutatások a betöltött pozíciók vagy iskolai eredmények alapján nekik ítélnek.
A feketék itt sokkal kisebb arányban élnek, mint az USA-ban és abból az eufóriából kiindulva, amit Obama megválasztásakor Kanadában érezni lehetett arra következtetek, hogy itt valóban bőrszín-béli kérdések nincsenek jelen. A Királynő "helyettese", Kanada kormányzója is egy fekete nő. Az egykori őslakosok, az eszkimók és az indiánok leszármazottjai negatív diszkriminációjáról több szó esik, mint a bevándorlókról.
Az igazság része, hogy az arab ill. muszlim bevándorlók hatalmas tömege okoz némi fejtörést a politikusoknak, a szociológusoknak. A keresztény lakosság valahogy kifacsartnak érzi ezt új helyzetet. Amelyben ő toleránsan és befogadón viselkedik, s amelyben egy változni és alkalmazkodni egyáltalán nem muatakozó kultura hirtelen követeli a jogait. A tolerancia lassan kérdőjeleket kap. Statisztiaki adatok ugyanis nagyarányú bűnözést, alacsony tanultságot, a nők teljes háttérbe szorítását (még "becsületgyilkosság" is előfordul, amikor vallási alapon kiírtják saját lányaikat és feleségeiket) mutatják a muzulmánok között: és ezeket a kanadai társadalom nem akarja tolerálni!




2009. július 29., szerda

Tizenkettő, egytucat

Alkalmazkodóképességem korlátozottságával találkozom nap mint nap, amikor vásárolni megyek. Vagy amikor sütök. Meg amikor utazni indulunk és a költségeket számoljuk.

A jól bevált kilogramm helyett itt a régi mértékegységet, a pound-ot használják amikor a krumplit vagy az almát beárazzák. A pound, rövidítve "lb"(!) nem jelentene nagy gondot, mert kb. fél kilogramm, egészen pontosan 453.6 gramm, tehát csak szorzom kettővel, hogy eltájékozódjam a kilós árak felől. Gondba akkor kerülök, ha a mennyiség ounce-ban , rövidítve "oz" van megadva, ami a nemegészen fél kiló (lb) egytizenhatodát jelenti. Így közlik velem a vaj mennyiségét. Bevallom, darabra veszem, mielőtt nekiállnék kiszámolni, mennyi is az annyi.


Még szerencse, hogy a felvágottat, ki tudja milyen megfontolásból, grammra adják. És a legtöbb folyadékon is rajta van, hogy hány liter vagy milliliter van az üvegben.

Aztán itt van a kocsi fogyasztása. Vagy hogy kiszámoljuk, mennyibe kerül egy út. Mi azt tudtuk otthon, mennyit eszik a járgány százon. Itt a gépkönyv nekem azt írja, hány miles-t megy egy gallonnal. A benzint persze literre adják, a távolságokat pedig kilometerben mérik!

Az, hogy a tojást tizenkettesével csomagolják már nem is meglepő.

Tegnap elindultunk szőnyeget venni. Csíkot a lépcsőre.
Nagy kunszt, mondhatnánk - de a dolog nem is olyan egyszerű!
Mert az én trigonnometrián felnőtt agyamban milli- meg centiméterek vannak. És a tízes számrendszer.
Szerencsére férjem mérőeszköze - amit otthon ugye centinek vagy mondjuk "collstok"-nak hívtunk, szóval a mérőszalag - idevalósi.
Így hát biztos információimmal a zsebemben mentem vásárolni.
28 incs (inch) a lépcső szélessége. A szükséges mennyiség, vagyis a szőnyegcsík hossza 274 incs.
Az árcédula szerint - ami jó magasan, kisbetűkkel közli az árakat - 79cent egy nyégyzetláb (squarefeet) a nekem megfelelő szőnyegpadlóból. Apróbb számokkal és betűkkel azt is közlik, hogy hatvalamennyi egy négyzetjard ( squareyard). Még kisebbekkel a szőnyegpadló szélessége: 12 fít (feet).
...Na de mi köze mindennek az én incseimhez?!

Ha egy jard három fít és egy fít 12 incs, akkor a 28 incs szélesség az majdnem két és fél fít, a 274 incs hosszúság meg kijön kétszer a hosszából. Alig bírom magam követni.
Az árát kiszámolni már neki sem futok.

És nem is tudom, hogy bírnak számolni egynyolcad meg egytizenhatod incsekkel és hogy azoknak vajon milyen váltószámai lehetnek...Hazafelé azon gondolkodtam inkább, hány éves lehet a kapitány.

Ps: Az iskolákban már jóideje a metrikus rendszert tanítják. Matekórán.
Mert aztán technikán, amikor építenek-számolnak, visszatérnek a tizenhatodokhoz.

2009. július 15., szerda

Az igazság kedvéért

Ritkán írok és nem tudom, azért-e, mert túl sok a mondanivalóm, vagy azért, mert egyre részrehajlóbb leszek és ezt igazságtalannak érzem Magyarországgal szemben.
Most tehát egy pár mondat arról szól, ami nem kellemes Kanadában.
Hangsúlyozom, hogy nem ismerem Kanadát. Ez az ország akkora, hogy elutaznom innen -Ottawaból - a túlsó végére hosszabb út volna, mint Budapestre repülni. Talán tévedek, talán általánosítok és mindenképpen személyes érdekek köré rendezem a véleményemet az országgal kapcsolatban.
Az első, épp aktuális sérelmem az időjárás. Két évszakra látszik zsugorodni a négy: a hosszú, nagyon hosszú telet az év másik részét kitöltő ősz látszik követni. Én nem szeretek fázni, úgyhogy nekem a fűtés bekapcsolása nagy megrázkódtatás így júliusban.

Sokkal komolyabban:

Nincsenek óvodák. Ami van, az valami egészen más rendszer és oktatási-nevelési színvonal, mint amit Magyarországon megkapnak a kicsik. Itt olyan "gyerekrevigyázó-féle" van és valami iskolai előkészítő év, de borzalmasan nagy teher a szülőknek, hogy megtalálják a megfelelő és mégis megfizethető helyet a csemetéknek. Ráadásul úgy ezer dollár havi kiadást jelent egy kicsi őriztetése az iskoláskor előtti időkben, miközben a mamák a szülést követő fél évig tudhatják biztosan, hogy korábbi munkahelyükön visszavárják őket.
Kátyúsak, rosszak az utak. Bár az éves útépítési költségek felét javításokra fordítják, a hideg tél mégis nagyon megterheli az aszfaltot. A városokban sok a zötykölődés és halványak a festett útjelek. Gyakran nincsenek is. Az autópályák egy része elég siralmasan néz ki. A Németországban vagy Hollandiában megszokott pályákat az ideérkezőnek jobb elfelejteni. Ja, és a sebességhatár 110km/h! (Jó betartani mert nem lehet lefizetni a rendőrt! - ezt kifejezetten szeretem itt.)
Az új házak műanyagból vannak kívül-belül. Hogy részletezzem: fa gerendázat, faforgácslap falak (ragasztó és forgács), kívül fóliával takart valami műanyag hőszigetelés, aztán egy műanyag lemezes borítás, ami deszkázást imitálna, ha nem lenne olyan nagyon-műanyag. Belül laminált padló, sok helyen járólapot utánzó linóleum. Műanyag ablakok, a felsőbb szinteken gyakran vastag szőnyeg (valami műszálból). Műanyag bevonatú konyhabútor, műanyag ajtók. Azt mondják, így a legolcsóbb építkezni....Én meg azt hiszem, így a legmérgezőbb építkezni.
Alkoholt csak egy bizonyos üzletláncnál lehet vásárolni ( itt, Ontarioban). Nem mintha mindennapos problémát okozna, de valami túlzott, nagyon ósdi szabályozásnak tűnik és főleg kényelmetlen, hogy autózni kell egy üveg italért.
Nincsenek, illetve alig vannak kávéházi teraszok. A kávét csak külön kérésre rakják műanyag pohár helyett valódi bögrébe. A legnépszerűbb a legolcsóbb: ócska, barna lötty!

És apróságokat tudnék még felsorolni bőven. Az emigránsok szokásos hangnemében, hogy milyen hülyék ezek a kanadaiak, hogy nem tudják mi a különbség a paprika meg a bors között!
De nem teszem, mert itt vagyok és ha nem tudják, majd elmagyarázom nekik!

2009. május 28., csütörtök

Havi összefoglaló

Nincs mentségem.
Nem írtam hetek óta és nincs mentségem. Egyszerűen nem ment.
Ma sem vagyok nagy formában, de muszáj végre bejegyeznem valamit, hogy tudjátok, élek.

Nagy események vannak mögöttem: külön-külön is megérdemelnek majd pár szót.
Végeztünk pl. a filmmel, aminek a kezdetekor még azt hittem, a forgatás alatt, az unalmas, rémesen unalmas órákat írogatással és sztorizgatással ütöm majd agyon. Hát a forgatókönyvnek, az új rendezőnek és főleg az én új szerepemnek köszönhetően unalmas óráim alig adódtak. Sűrű volt, nagyon fárasztó és végtelenül hosszú!

Még a film kezdete előtt, a nyelviskolában csupa "jövős" kérdéssel foglalkoztunk. Azzal, hogy mi lesz velünk, félkész bevándorlottakkal, ha kidob minket magából az államilag finanszírozott, inkubátornak is tekinthető iskola. Úgy belemerültem a jövőkeresésébe, hogy egyetemi szakot találtam, ami kedvemrevalónak tűnik. És úgy beleéltem magam a dologba, hogy a filmes szabadnapokat egyetmi jelentkezésre használtam. Így hát most nyelvvizsgára készülök, diplomát fordítok és hitelesíttetek és persze fizetek.

A munka végeztével visszapottyantam a nyelviskolába, de most már nem a régi. Kifelé nézegetünk, keresgélünk mindannyian és a tanulás valahogy nem megy olyan jól.

És hogy mindenről beszámoljak, ami csak történik errefelé: hát itt a nyár. Na nem ma, mert mára ősz lett megint, de már voltak meleg napok. Amikor pedig valóban ideér a hamisítatlan nyár, magas páratartalommal, nagy forróság tör majd ránk. Így mondják a helybéliek. Én alig várom!

2009. május 10., vasárnap

Annának

Tudom, hogy ide-oda kapkodod a fejedet, hogy mentőövet keresel a maradáshoz.
Kutatod a szalmaszálat, ami otthon tarthat, amivel megfelelő indokot kreálhatsz magadnak, hogy ne kelljen nekivágni ennek a végtelen, ismretlen, félelmetes útnak.
Tudom, hogy minden éjjel síratod a kertedet, a fűszálakban növekvő álmaidat.
Tudom, mit érzel a híreket hallgatva és tudom, hogy miért keresel munkát vagy új céget vagy bármit: tehetetlenül toporogsz és fogalmad sincs, merre az út.
És mindezt nem azért tudom, mert okosabb vagyok Nálad, hanem mert átmentem rajta, meggyötört, megrágott és kiköpött az élet.

Segíteni csak azzal tudok, hogy értelek. Kérdezlek és támogatlak, példát adok; hogy túl lehet élni.

Nekem pedig erőt ad a Te vívódásod, mert látom magam és látom, hogy túl lehett élni.

Itt vagyok, lassacskán beszélek angolul, dolgozom, tanulok. A gyerekeim beilleszkedtek és ha most hazamennénk, nekik már kenyerük, jövőjük lehetne a nyelvtudásuk.

Ha egyszer elhatároztad, nekifogtál, soha többé nem leszel ugyanaz az ember. Ha végigcsinálod tapasztalatot szerzel, ha mégis leteszel a kivándorlásról, örök szemrehányás marad benned. Ha elhagyod Magyarországot, tövestől téped ki magad az eddigi életedből, de ha otthon maradsz ennyi habozás után, mázsányi köveket cipelsz majd magaddal egy életen át.

Én nem tudhatom, kinek mit jelent elköltözni a hazánkból. Én nem bíztathatok senkit sem erre sem arra. Az én történetem csak egy a sokból. És élem ma is minden nap. Néha nagyon fáj. Máskor már majdnem boldog vagyok itt.

Új érzelmeim születtek. Új próbatétel elé álltam és igyekszem, nap mint nap igyekszem kiállni a próbát. Ma már másként nézek haza, mint egy évvel ezelőtt. Elveszítettem és eltávolodtam a régi valómtól és egy új, egy másik került elő. Megváltoztam. Megváltozott a látásmódom, a viszonyulásom a világhoz és a nagy kérdésekhez.

....így aztán van miről írnom.

2009. április 22., szerda

Filmidő

Hetek óta nem írtam. Eltűntem, mint a hó.

Eltűntem, mert ahogy a bevezetőmben megjegyeztem, a családon meg a blogon kívül a filmezés is feladat. Az pedig beindul, amint a nappalok hosszabbodnak...
Idén kicsit később kezdődött a háború mint tavaly, de most már benne vagyunk nyakig. Filmet "csinálunk".
Szándékosan használom ezt a kifejezést. Mert gyártásnak nem hívnám. A gyárban sok egyforma készül, egyidőben, gyorsan és éveken át, tömegesen. Készítésnek sem szívesen mondom, mert az meg olyan mesterkélt szó: a "cipőfelsőrészkészítő" jut eszembe róla. Aki már nem is cipész meg nem is varga.
A csinálás-ban van még valami. Rengeteg film készül a világon, a televíziós csatornák csakúgy falják a terméket. A filmek többsége, a mieink is egyszer megnézhető, egyszerre el is felejthető 80-90 perces történetek. Nem rosszak, nem borzalmasak, nem hibásak, nem unalmasak. Egyszer végignézhető, átmenetileg szórakoztató kis darabok. És belülről nézve sokkal egyszerűbb és hétköznapibb ez a világ, mint kívülről. Hétköznapian, csak amolyan "csinálás".

És mégis más: ezért talán érdemes, érdekes írnom róla. Mert mégiscsak meséket viszünk az emberek otthonába.

Ha egészen hű akarok lenni, akkor a pillanatról számolok be, első ízelítőül.
A forgatókönyv szerint a főszereplő házánál a történet kezdetén szép kert van. Ami aztán lassan tönkremenni látszik, aztán a férj ki is tépi a növényeket. Mindezzel nem lenne baj : kitépjük és újraültetjük a kibérelt ház díszeit, csakhogy ezen az éghajlaton még a tulipánok is alig bújtak ki! Nincsenek még zöld levelek, virágzó bokrok és nem árulják még a nyári növényeket.
...Pénz nincs sem arborétumi-csodákra, sem csodálatos számítógépes utómunkálatokra. De a producerek akarják a virágzó kertet, mert az olyan szép!


Vagyis a valós világ kapcsolódik a meséhez. A főnök itt is többet akar, mint amire a feltételeket biztosítja. A munkás meg itt is megteszi a lehetetlent, hogy egy szóbeli vállveregetésre méltó lehessen.


Szombaton kezdődik a forgatás. Focimeccs. Gyerekek játszanak, szülők és barátok szurkolnak. Nem lesz nehéz nap nekünk, a látványról gondoskodóknak.
Úgyhogy a mi gondolataink már előbbre járnak, a következő helyszíneken. Hullaház, elegáns étterem, zárt pszichiátriai szoba (börtön?), rendőrség. Hullaház egy üres teremből, börtön-kórterem egy régi épület hatalmas termének egy sarkából, rendőrség egy egyetemi irodából.
Odamegyünk, berendezzük, összepakolunk, a nyomunk sem látszhat. Olyan, mint egy végtelen költözködés. A napok összekeverednek, az éjszaka és a nappal eltűnik, alvás van és munkaidő. Utóbbi 14 óra.


Majd igyekszem mesélni róla.

2009. április 8., szerda

Adózunk itt is

Ma a nyelviskola diákjai és a tanárunk társaságában heves vita alakult ki az általunk ismert adórendszerekről.

Mert ugye adóbevallás ideje van mindenütt a világon: már ahol van valami adórenszer féle.

A szíriai gyógyszerésznő fel van háborodva a kanadai adók és költségek miatt. Szíriában és Dubaiban nincs ingatlanadó, gépjárműadó, sőt ingyen kapják a családok az alapvető élelmiszereket és a benzint is, azt hiszem.
A kínaiak egyenesen nem értik, mire kell fizetni, ha egyszer keres az ember meg dolgozik, miért nem lehet a fizetése az övé.
A brazil fiú annak örül, hogy itt visszakapja a pénzét, ha túlfizetése van az embernek. Brazíliában amit egyszer megkapott az állam, azt többé nem ereszti.

Én elégedett vagyok, talán mert edzett lettem otthon.
Családi adózás van, elfogadhatóak az adókulcsok, a visszatérítések gyorsan megérkeznek és nem rettegünk kinyitni az adóhivatal leveleit. Még akkor sem, ha nekünk kell fizetni, mert a tét nem a lét: autót, tévét, ágyat, munkaeszközt nem visznek el, hogy az életünk árán is beszedjék az úri tizedet. Hagynak dolgozni és szólnak, noszogatnak, hogy fizess. És szorgalmasan küldik az állam által megítélt juttatásokat. Akkor is, ha tartozol.

Az évi rendes bevallásainkat párszáz dollár fejében, jó körülmények közt, jól felkészült szakember készítette el és érthetően elmagyarázta, mire kell figyelnünk idén.

Jó volt bevallani! Olyan jó volt, hogy örömmel teszem jövőre is. No, nem állnék neki spórolásként a saját adóívemnek, nem értem és nem is próbálom megérteni, mit vonhatok le és mit nem, de valahogy nincs olyan érzésem, hogy senki; a könyvelő sem tudja biztosan, mit tegyen. Mi éppen az aktuális szabály. Ma. Tegnap még más volt és holnapra valami újról beszélnek....

És jólesik látnom a hírekben, hogy a napokban két milliárdost is bebörtönöztek, még a felnőtt gyerekeik vagyonát is átvizsgálták és részben elkobozták adócsalás és egyéb pénzügyi bűncselekmények miatt. És nem sajnálom őket. Inkább valami büszke-jó érzés tölt el, hogy itt még ők sem érinthetetlenek!

Nem tudok arról, hogy hétköznapi, jólbevalló, rendesen viselkedő halandókat zaklatna bármilyen ellenőr. A sok kisembert csak hagyják élni és dolgozni. Akkor lesz miből adót fizetni.
Ez a világ rendje.

2009. április 3., péntek

Cat barbaque with paprika


A kutyánk, az a kalácsevő, egy vérengző vadállat! Csodaszép barna-meleg szemei mögött ott rejtőzik az ősi ösztön: elfogni mindent, ami mozog és tisztázni az erőviszonyokat mindenkivel, aki fajtabéli.

E meg nem lepő kutyatulajdonság itt, a városban nem örvend túl nagy megbecsülésnek. Sőt egyenesen azt találta mondani a minap egy utcabéli, hogy -tán nem szocializálódott megfelelően szegény!
Nos, ezen nagyon elgondolkoztam: már ami a kutyaszocializációs problémát illeti.

A mi Drágánk menhelyi kutyusból lett emigráns. A múltját tehát nem ismerjük. A kinézete szerint születési helye a faluvég. Esze és egészsége is arra utal, hogy számos genetikai állomány keveredéséből keletkezett az övé....
Annyit tudunk, hogy azért került el a háztól, ahol szolgálnia kellett volna, mert megkergette ( úgy vélem tán meg is ritkította) a csirkéket. Ez faluhelyen végztes bűn. Csoda hogy megúszta.


A faluvégen, a menhelyen meg nálunk voltak körülötte kutyatársak. Megtanult kutyául viselkedni. És megjegyzem, emberül is. Szobatiszta, beszélget velünk, jelzi, ha baja van vagy ha játszana.
Annyi maradt kutyaságából, hogy vadászik és tisztel vagy tiszteletet parancsol. No meg őrzi a territóriumot. Kicsit vadabbul, mint a "jól szocializálódott"fajtársak. Kutyábbul.

Macskás telekszomszédunk- és én is gyakran- aggódunk egy esetleges eb-cica rangadó miatt. Az ő erős kandúrjával még nem mérkőzött meg a mi vadászunk. Abban nem lenne sok öröme egyiknek sem, úgy vélem.
Sajnos sok cicának kivetetik a körmeit, így azok védekezni sem tudnak. Mégis, kiengedik őket, ők pedig rendkívüli bátorsággal közelítenek emberhez és kutyához: előbbi úgysem bántja, utóbbi, pórázra kötve meg úgysem éri el őket.

Egyszer, egyetlen egyszer drága Tücsikénk velünk tartott a bekerítetlen backyard-ra. Macskák sétaútjára. A vacsora volt a beszédtéma kutyabarát - nem macskás - másik oldali szomszédasszonyommal, nem figyeltünk a kitévedt kutyára. Meglátva a prédát,a vadászszellem kibújt a barlangból, Tücsök nekivetette magát a mozgó szőrgombócnak és az élet-halál kergetőzés megkezdődött. Én sikítoztam, a többiek kiabáltak, a cica menekültében visított, a gazdái jajveszékeltek.

Végül minden állatka rendben hazatérhetett. De a jelenetet figyelő olasz asszonyság - a kutybarát szomszédasszony- kaján mosollyal tért vissza eredeti beszédtémánkra, amint az aggodalom alábbhagyott. Arra, hogy mi lesz a vacsora?.....?

- Cat barbaque,...with paprika!






2009. március 27., péntek

Eszkimóka

Akármennyire elképzelhetetlennek tűnt is egy hete, mára ide is megérkezett a tavasz!
Megérkezett???!!!! Berobbant! Itt van és már nem engedi vissza a telet!
Fent északon óriási árvíz van. Rekord árvíz. Ömlik a jeges áradat, ezrek rakják a homokzsákokat a házak köré, az utak mellé, hogy megakadályozzák a pusztítást. Mert "Mother Nature" komolyan gondolja és próbára teszi megint a bátor és elvetemült emberiséget.
Elképedve nézem ezeket a felvételeket mindig.

Hogy mi a csudáért laknak vajon emberek ott, ahol a tél nyolc hónapon át sakkban tartja a világot? Ahol a ragyogó napsütésben -40 fok metszi az arcot, s ahol éppen ezért kilometerekre lakik a legközelebbi szomszéd! Ahol a tanítás online történik, a legfőbb közlekedési eszköz a szánkó ( manapság már motorizált persze) és ahol jeges áradat fenyeget, ha végre lassan enyhül a hideg.
Nemrég tartották az északi sportok világbajnokságát, amin a jamaicai bobcsapat nem, de norvég, finn, orosz, svéd és egyéb hidegben otthonos sportolók vesznek részt. Évtizedek óta. Szánhúzó verseny hosszú- és rövidtávon, halrúgás, és (hogyis írjam le röviden) vízszintes-keresztbefeszítvecipelés, tollaslabda és még jónéhány nem éppen olimpiai sportág szerepel.
Idén kissé zaklatott volt a hangulat mert a versenybíróság kizárt néhány ősi játékot a hivatalos megmérettetésből.
Olyan sokezer éves sportokat, mint a fülhúzás. Meg a bütykönugrálás.
Elmagyarázom.
Képzelj el két embert a földön térdelve, egymással szemben úgy 40cm távolságra. És egy talán egy méteres madzagot, karikába összecsomózva. A játékosok beakasztják a fülükbe a madzagkarikát és elkezdik húzni vele egymást. Aki tovább bírja a bevágódó madzag keltette fájdalmat, az a győztes!
A bütykönugrálás alaphelyzete a fekvőtámaszéhoz hasonlít. De nem tenyérre, hanem az ökölbeszorított kéz bütykeire támaszkodik a versenyző. Aki távolabb ugrál ebben a helyzetben - ismét a fájdalomtűrés a legnagyobb kihívás - az győz.

A kitiltás ellenzői azt mondják, a hideg éghajlaton a túlélés alapja a kitartó és erős test és lélek. A fizikai teherbírás mellett az ügyesség és a tűrés az életbenmaradás alapfeltétele....

Hó, jég, hideg: tiszteletem és csodálatom az északon élőknek. Elképzelésem sincs, hogyan telepedtek ott meg emberek és minek kellene történnie, hogy élőhelyemül válasszam a tundrát.

Nem mennék én oda, még a fülemnél fogva sem!

2009. március 18., szerda

A kenyér, a kifli, a zsemle és a kolbász. No meg a Túró Rudi

Hogy mi ezekben a közös?
Hát - hogy hiányoznak!

Kenyeret magunk sütünk, mert a bolti csapnivaló, megfizethetetlen és/vagy tele van cuccal, amiket magyarul sem akarnék azonosítani!
A három jelző közül - rosszízű, adalékanyagos, drága - nem igaz egyszerre mind: van például olcsó kenyér, arra a másik két tulajdonság húzható, vagyis rossz és minden van benne, még fehérliszt is.
Van csodás ízű varázslat, az többnyire megfizethetetlen és esetenként a sok kitudjamitől olyan csodás.
A drága kenyér néha csak mutatós, máskor még egészséges is.
Hát mi ezért sütünk - majdnem minden nap -házilag kenyeret.
Nem nagy hókuszpókusz és a kezdetektől jól kitanulható. Összesen nem kerül többe 5 perc munkánál, a többi csak várakozás. Házi kenyerünk íze mára a legjobbakéval vetekszik, szép és tudjuk, mi van benne!

Kiflit is sütünk néha, de az babrás egy kicsit. Zsemlét meg jót sütnek az olaszok, néha inkább veszünk náluk, Kis-Itáliában, mert a valóban finom zsemle elkészítésének módját még nem sikerült kitalálnom.

A kolbász-kérdés megoldhatatlan. Bár árulnak itt-ott gyulainak, csabainak meg hungarian-nek csúfolt kolbászokat, eddig nem találtunk a hazaihoz hasonlót. A különbséget teheti az a kissé zavaró körülmény, hogy a Kanada szerte árult Hungarian Paprika sosem járhatott kis hazánkban. A díszes és drága csomagolás némi szemlélődés után ugyan leleplezi a tartalom hitelességét, ha tudsz valamit Magyarországról. Ha nem, átvernek, valami mexikói paprikaféleséget rejthet a doboz, abból is a gyenge minőséget. Úgy vélem, egész Észak-Amerika ezt a hamisítványt veszi és eszi.
Eddig még nem találtam szilvalekvárt. Nem esznek és árulnak meggyet. Nincs sóska ( most vetek, ha elmegy a hó). Meg fehérhúsú, cecei-típusú paprika.

És úgy hiányzik a túrórudi! Meg a gesztenyeszív! Meg a puncsszelet!

2009. március 14., szombat

Emigráció III.

Ha már megvan az elhatározás, hogy Kanadában akarod folytatni az életet, érdemes megkeresni egy ügyvédi irodát Kanadában, amely kifejezetten bevándorlási ügyéntézésre specializálódott. (Az interneten megtalálhatók.)

Az iratköteg, amit helyesen ki kell tölteni - angolul vagy franciául - ijesztően vastag. A szabály pedig az, hogy hibás kitöltés esetén egyszerűen visszadobják a kérelmet, az addig kifizetett öszegek vesznek és az egészet kezdheted elölről.Az ügyvédi iroda viszont garantálja az ügyintézés helyességét és némilg talán meg is tudják gyorsítani a folyamatokat azzal, hogy a helyes sorrendre és a megfelelő iratok beszerzésére segítenek koncentrálni. Normális háttérrel ők garantálják a sikert.

A bevándorlókat pontszám rendszer alapján engedik be, pontokat pedig főleg a szakmai képesítések és az iskolázottság alapján adnak.

A bevándorlásnak két lényegesen különböző útja van. Az egyikben egyszerűen Kanada a cél, nincsen itt támogató kapcsolat és csakis magadért engednek be, amikor beengednek.
A másik lehetőségben van szponzoráló fél, aki garanciát vállal érted: 3 évig nem kérhetsz szoiális segélyt. Ha mégis rászorulnál, a szponzorálódon valahol "leverik" a Rád költött összegeket. ( Kanadára jellemző gondolkodásmóddal, segítség nélkül ez esetben sem hagynak Téged.) Szponzoráló lehet bárki, aki kanadai állampolgár. Ha szoros családtag, tehát családegyesítésről van szó, akkor nem nézik a szponzor jövedelmét. Ha nem az, tehát nagybácsi vagy jóbarát adja a kezességet, akkor vizsgálják az ő anyagi helyzetét.

Az emigrációs papírok kitöltésénél a legnagyobb kihívás minden irat pontos összegyűjtse és aztán hivatalos(!!!!) fordíttatása.
Vannak "érdekes" kívánságaik. Van pl. egy dokumentum, ami után hiába érdeklődtem illetékesnek tűnő hivataloknál, egyenesen a Belügyminisztérium volt az egyetlen, akik tudták, miről beszélek. Ebben arról kell nyilatkoznia a Magyar Államnak, hogy 18 éves korod óta milyen bűnlajstromod van ( gyoshajtás nem számít :-)). A vicc benne az, hogy mivel nem létezik - nem létezett - erre formula, ingyen adják, nincs neki illetéke. Ellentétben az erkölcsi bizonyítvánnyal, ami nem jó, az nem kell, vigyázzatok, ez nem nem az!!!

AIDS tesztet kell csináltatni ( azt adják azonnal angolul, ha kéred ), az orvosi vizsgálat keretében pedig tüdőröntgen, vérvétel szifiliszre, vizeletvizsgálat és egy általános vizsgálat miliió bevallásos kérdéssel. Az orvosi vizsgálat napja fontos dátum. Egy éven belül be kell majd utazni az országba, amikor megvan a bevándorlóvízum. Érdemes tehát ezt intézni legutoljára mert előfordulhat, hogy a bevándorlási engedély nem érkezik meg időben és meg kell ismételni az orvosi procedurát.

És most a költségekről:
- az ügyvédi díj ( irodánként változó és lehet alkudozni) 1000 - 1500CAD (ügyenként - egy család egy ügy),
- a vízum kanadai díja 500+500 CAD ( szintén ügyenként),
- a fordítási költségek min. 100.000 Ft,- a hazai illetékek és egyéb díjak kb.30.000
- az orvosi vizsgálat kb. 30.000Ft ( gyerekeknek kevesebb).

Mindenki, aki beérkezik, egyszer vámmentesen hozza be a saját használatú tárgyait. Aki nagy költözködésben gondolkodik, olyan dolgai vannak, amiket nem akar maga mögött hagyni, az konténerben áthozhatja az egész "életét". A legkisebb (jó nagy!) konténerben hajóval kb. 4000USD-ért utazott ide háztól házig a szállításra érdemes holmink. ( Magyarországon a Balatontól Hamburgig kamionnal, aztán a Montreáli kikötőig hajón, végü kamionnal Ottawaba.)

Repülőjegyeket innen érdemes venni. Innen lehet rendelni egyirányú repülőjegyet úgy, hogy mégsem kell háromszoros árat fizetni érte.

2009. március 12., csütörtök

Nézőpont


Egyszer régen egy térkép előtt ácsorogtam és nem tudtam, mi nem stimmel. Néznem kellett egy darabig, míg rájöttem, hogy a térkép közepén - mert Japánnak készült - Japán van! Baloldalt Eurázsia és Afrika, jobboldalon Amerika terpeszkedik.


Nos, ezt az érzést kell elfogadni itt Kanadában. A világ közepe nem Európa. Sőt, a világnak nincs közepe, mert minden ember máshonnan kezdte el nézegetni a rajzolt Földgolyót.


2009. március 11., szerda

Mi is kéne még.....?!

Ma megint jött egy rendkívül hasznos katalógus!
Itt az ideje, hogy belefogjak és minden héten legalább egy remek, nélkülözhetetlen termékről beszámoljak. Valamiről, ami nélkül élni nem lehet, de legalábbis nem érdemes!
Mai rendkívüli ajánlatom a pupSTEP! Kutyalépcső! "Segít az állatkának elérni az ő kedvenc helyét!"-mondja a színes magyarázat!
A képen látható kis műanyag lépcsősor persze az ágyhoz van tolva, hogy az apróra méretezett ölebnek ne kelljen nagyot ugrania, amikor bekúszik anyucihoz az ő kedvenc helyére! 49.99CAN$-ért persze ez itt összecsukható és az ágy alá dugható változat, s a lépcsőfokokon csúszásgátló segíti a kiskutya biztonságát.

Nem állhatom meg, sorolom a további csudajó újdonságokat a mai postából:

- ékszertartó fa ( bronz és chrom színben) 24.99
- kutyköröm reszelő 24.99
- 7 színt váltogató kerti lámpa, napelemes 19.99
- állítható szélességű evőeszköztartó a fiókba 39.99
- robot porszívó 499.99

Az árak áfa nélkül értendők. ( 1CAN$ kb. 180Ft)

2009. február 24., kedd

Teen ages


A kutyán kívül, akiről már megemlékeztem nevezetes kalácsevése kapcsán, három másik "tőlemfüggő" is él a családban.
Csodás, nagyszerű, értelmes-jó gyerekek! Csak hát kamaszodnak!

Aki még nem tudja vagy már nem emlékszik rá, annak emlékeztetőül most néhány mindennapos átélnivaló -velük:
1. Fogalmad sincs, hova fér beléjük, de annyit esznek, hogy nem bírsz eleget főzni! A kislábosok szerepe átmenetileg a maradéktárolás és a kutyavacsora főzésre szorult vissza. Esélyed sincs két napra főzni, amit az asztalra teszel, az elfogy.
2. A nyugodt, csöndes esték ideje lejárt. Ha elvonulnak, saját világukba húzódnak vacsora után, akkor az egymás közötti acsarkodások zavarják meg a csendet. Ha nem, akkor szórakoztatnak tizenegyig, bármibe fogsz Te Magad. Uralják a felnőttek világát, mert már nem gyerekek, ugye!
3. A korábban jótestvéri édes játszások eltűntek. A tévé előtt még kibírják egymás piszkálása nélkül, de ennél tovább nem mennék. Nincs öt perc, amelyben valaki bele ne botlana véletlenül a másik lábába, el ne gáncsolná, meg ne rúgná, csípné, pöccintené puszta szeretetből a másikat.
4. A fizikai zaklatás mellett pódiumra került a "szemmelverés", amely sértődés, utálkozás, duzzogás és egy újabb fizikai tusa kezdetét jelenti.
5. A gyereked, ok és harag nélkül hirtelen úgy kezd el beszélni Veled, mintha a piacon volna. Régen, amikor még voltak ott kofák. De úgy látszik, ehhez a beszédstílushoz nem kell messzire menni! ( Megjegyzem, ez itt kifejezetten lányból nővé sarjadó, középső gyermekem új szokása.)
6. Hirtelen elkezdenek máshol aludni. No nem különneműeknél, de úgy látszik, ez itt a hozzászoktatás időszaka. Mindenesetre elég a szomszéd utcáig menni, csak más legyen az ágy!
7. Visszatérve az étkezésekre. Az evésből zabálás, az ivásból vedelés lett. Nincs idejük pohárba tölteni a tejet, rögtön az üvegből isszák. A kakaó nem várja meg, hogy ráhulljék a zabpehelyre, kiskanálszám egyenesen a fejlődő szervezet szájában landol. A "Mennyit kérsz?" kérdés értelmetlenné vált, mert a válasz "-Sokat!" -már tegnap is elhangzott!
8. A "mindjárt" is átértékelődött. Egy napot jelent. Vagy kettőt. Vagy heteket. Attól függ, mennyire vagy határozott. Jelentése egészen a "soha"-ig kiteljesedett.
9. A korábban könnyedén elvégzett feladatok mára megoldhatatlanul bonyolulttá váltak. Eldönteni egy tányérról, hogy a mosogatógépbe vagy a szekrénybe kerüljön-e. Vagy kirázni egy kis rongyszőnyeget..., no nem a lábtörlőre, hanem kicsit kijjebb, a teraszon kilépve. Vagy úgy elindulni a biciklivel, hogy a másik négyet ne borítsák össze. Vagy elmenni fodrászhoz. Mind-mind akkora fejtörést és hosszas koncentrálást igényel, ami nem várható el tőlük. Tényleg nem!
10. A számítógép az Isten. A tévé félisten. A tananyag maga az ördög, menekülni kell előle. Hasonlóan ilyesztő minden testedzés, a szemétkivitel, a porszívó és a mosogatógép kipakolása. Ezeket érdemes és ajánlatos olyan távolságra elkerülni, hogy rájuk ne ugorjon. Legjobb nem rájuk nézni, az biztos pont. Akkor lehet azt mondani, hogy "- Jónemláttam...!" meg hogy "-Nemvettemészre!"

Mindezzel együtt, főleg, amikor már édesen alszanak, a csodát látom minden nap bennük, mert hát ők voltak az én kis bébikéim! Néha nagyon dühös vagyok rájuk. Nagyon. Aztán elmúlik az is. És még most is bele-belekucorodnak az ölembe, nekem sírnak és velem akarnak együtt nevetni. A nagylányom még mindig kér esti dalt, a nagyfiú meg betakartatja magát fefekvéskor!
Amikor lehet, kinevetjük magunkat és egymást, felemlegetve a hülye (bocs) viselkedésüket. Elvégre az ember mégiscsak magán mulat a legjobban!

Csak azt szeretném, hogy úgy emlékezzenek ezekre az évekre, hogy jópofa volt. Valami őrült-gyors változás, kínos és nehéz, de jó volt. Akkor felnőttként is bizalommal jönnek majd hozzám. Így remélem.

p.s. Elolvasták és azt mondják, igazságtalan vagyok. Szeretnek tanulni és az iskola meg a tananyag nem ellenség. Ki nem veszem a szövegből, de elhiszem nekik, mert jók az eredményeik. Szerintük. Szerintem félgőzzel, amúgy kamaszosan állnak a dologhoz.

2009. február 22., vasárnap

Tuti biznisz


Az USA elnökének vásárlása másnapján, a szokásos 100 helyett 3000 juharlevél - kukit adtak el a belvárosi kis pékségben.

Erre adjon valaki épeszű magyarázatot!!!


2009. február 19., csütörtök

Itt járt, elment, nem lőtték le

Elnökelődeihez híven, Barack Obama is Kanadába látogatott elsőként, ahogy elindult külföldre.

Olyan rajongás veszi körül itt Észak-Amerikában ezt a politikust, amit ritkán lát a világ, azt hiszem. Kenedy elnök lehetett talán ehhez hasonló imádattal körülfogva, le is lőtték szegényt.
Obama, az új sztár 6 órásra tervezte ottawai látogatását, de jócskán megcsúszott. Jól érezte magát, biztosan.
A hírekben arról beszéltek, hogy a reptér közelében tárgyal majd az illetékesekkel. Munkaebéd, tankolás és irány haza.
Később mégis úgy határoztak, hogy csak-csak bejön a parlamentig a belvárosba. Határozottan kijelentették viszont, hogy "közönségtalálkozó" az nem lesz!
Mondják, emberek már hajnali fél négykor a Parlaiment Hill hóesésében várták az elnököt: no nem a magukét, csak a szomszédét. ( A magukéért nem állnának ott ilyen elszántan.) Ott vártak a hidegben, hogy megláthassák az első afro-amerikai elnök hajas fejbőrét hátulról, amint seregnyi biztonsági őre közt besurran a parlament épületébe, kiszállván bombabiztos limuzinjából.
A korán kelőknek pechjük volt. Minden korábbi bejelentéssel ellentétben az elnöknek kedve támadt egy kis szuvenírt vásárolni. Megállították a konvojt a belváros piacán, az elnök számos kísérőjével együtt megszállta a piactér legnépszerűbb pékség-kávézó-büféjét. Üdvözölt, kezet fogott és juharszirupos cookiet(kukit) vásárolt, mert a kislányai nagyon szeretik. Még fizetni is akart, kanadai dollárral! Nem hagyták.
Aztán tárgyalt is. Most azt elemzik az okosak. Állítólag jó volt, hasznos volt, örömteli volt. Barátok vagyunk: ezt erősítette meg a két elnök.


Mi csak a világraszóló kocsisort láttuk; vagy ötven autó vonult végig a házunk közelében, a csatornaparton elhúzó úton. A világ leghosszabb korcsolyapályája mentén, parkkal övezett út ez, amely húszcentis friss hóval, gyönyörű havazással búcsúztatta Obamat. Két nappal korábban szürkeséget és szemetet látott volna, ahogy a hónapok óta csak egyre gyűlő hó nyomán az olvadás elcsúfította ezt az amúgy egész évben szép világot.
A menet biztonsága érdekében lezártak egy pár utat és hidakat, átmeneti zűrzavart okozva a legforgalmasabb órákban. Mi is a kocsisor útjába tévedtünk, s ha már így volt, megbámultuk.
Nagyfiam meg a gimnáziumból hazajövet, a lezárt híd helyett a csatorna jegére mászott, majd ki onnan: fogalma sem volt, hogy a terület azért van elzárva, mert vigyáznak az elnökre. A meglepett gyerek a konvojt az útpadkáról bámulta és még integetett is neki a fekete limuzinban utazó Nagy Ember!

Aki itt volt hát és épségben elrepült.
Hárommillió dollárból vigyázta az ország az életét és egészségét. Akit ennyien rajongva szeretnek, annak rengeteg őrült vagy számító ellensége is lehet. Így véli a világ.

Büszkék a kanadaiak, mert szeretik ezt a közvetlen, kellemes modorú fekete férfit. Büszkék, mert itt járt elsőként és büszkék, mert nagyon szerették volna őt az Elnöki Székben látni.
A juharszirupos kuki dicsérete pedig egy újabb jópont Barack Obamának.

2009. február 7., szombat

Emigráció II.

Amint belép a bevándorló Kanadába, gyakorlott kezek között érzi magát. Rutinosan kezelik, küldözgetik, látják el információval, igazolványokkal, címekkel és telefonszámokkal. Nincs esély elveszni.

Irodák és szervezetek tömegei állnak rendelkezésre, hogy kiszolgáljanak. Nem árt tudni persze angolul vagy franciául, de az sem kerül bajba, aki arabul, mandarinul, szuahéliül(?) beszél; a magyarral bizony nem boldogultam volna. A némettudásom néha segített egy keveset, de ez igazán nem jellemző...


Nekünk az első nagy lépés az volt, hogy a gyerekek járjanak iskolába. Ehhez sem hiányzik az erre kijelölt szervezet és iroda. Oda kell menni, nem máshova, a dolgok rendje szilárd és következetes.
Nevezett irodában kedvesen fogadnak és örülnek, hogy jöttél! Nem kíváncsiak itt bizonyítványra! De tudni akarják, tud-e írni, mennyit tud angolul és számol-e valamicskét a csemete. ( Otthonról nézve furcsa lehet a kérdés, de ide burmai, kínai, brazil, orosz gyerekek is jönnek, mindenféle kultura megforul itt. És nem kap kivételt az európai, nincs meggkülönböztetett helyzetben senki.) Az alapvető ismereteik alapján English Second Language (ESL), a koruk alapján pedig a megfelelő évfolyamba sorolják őket . A gyerekeket a lakóhelyük szerinti iskolába irányítják és bedobják a mélyvízbe. Úgy emlékszem, néhány nap várakozás után csak mentünk a kijelölt iskolába és attól a naptól fogva a ők elindultak a maguk útján ebben az országban. Nekünk semmilyen gondunk nem volt sem a beilleszkedésükkel sem a nyelvvel.

Amikor a gyerekek sorsa megoldódik, jöhet a felnőttek világa.

Normális munkát nyilván csak normális nyelvtudással lehet szerezni. S mivel az állam itt rég felismerte, hogy a bevándorlóknak (és az épeszű államnak) ez az első és legfontosabb szükséglete, rengeteg nyelviskolát tartanak fenn. Ingyen. És választható egész- és félnapos, délelőtt, délután vagy esti tanfolyam.

Ijedtemben én a félnaposra jelentkeztem bár ma már tudom, hogy az csak időpocsékolás volt. Főleg a délelőttre magukat felszabadító arab anyukák gyülekezetébe csöppenetem, ahol valóban nem tanultam sokat. Nem az arabság, hanem a kiejlölt célok miatt. Távol álljon tőlem a különbségtétel, csakis kulturális értelemben jelent másságot arab és nem arab feleségnek, családanyának lenni.

De megjött a bátorságom és egésznapos iskolában folytattam - kezdtem újra- és az már valami! Napi 6 óra olyan osztálytársakkal, akik azért vannak itt, mert meg akarják tanulni a nyelvet. Jobb munkáért, önállóságért, egyetemért; a teljesértékűségért.


Abszolut profi tanárokkal, kiváló programmal, jó körülmények között gyorsan jön a nyelvtudás. Meg a felismerés, hogy a nyelv bizony kosz, aminek ránk kell ragadni! ( Bocsánat, Kati néni, de biztosan tudom, hogy a nyelvtanulás a könyvekből csak a történet egyik része. Tele van a nyelv olyan információkkal, amiket a könyvek nem tanítanak meg soha. Bizony, a nyelv egy része kosz, hogy ránk ragadjon!)

Eljön az a pillanat, amikor az ember két érzelem között lebeg minden nap. Az egyik a csoda; hogy itt van, hogy tudom, értem, beszélem ezt a másik nyelvet. És a másik, hogy soha nem fogom úgy megtanulni, hogy mindent értsek, mindent képes legyek kifejezni. Mert a nyelv nem csak egy logikai rendszer, szavak, szabályok és kivételek tömege. A nyelv egy egész kultúra!

És ha valami, hát ez a tény nehezíti meg a lelkemet; s kétségeimet a beilleszkedésről nap mint nap felújítja. Az emigránsok egyik nagy köve a hátizsákban.

2009. január 26., hétfő

Emigráció I.

1.pont
Az emigráció nem a haza elhagyása, hanem befogadtatás egy másik országba.

Az "emigráció" szó maga nem hangzott jól. Nekem nem. A november hetediki ünnepeken hallhattuk évről évre, hogy Lenin is "emigrációba" kényszerült. Az valami csúnya dolog lehet, ha egyszer kényszer, ugye.
Aztán ott voltak a környezetünkből eltűnő rokonok, szomszédok, barátok, akik elhagyták az országot. Csak suttogtak róluk. Egyeseket a szerencse fiainak véltek, másokat csak gúnyoltak, hogy - ott majd kolbászból lesz ám a kerítés!
És a Szózat. Az a csodás, hazafias dal, amely szívszakító bánattal ültette belénk, hogy itt aztán élnünk és halnunk kell.

No, ezek után meg sem hallottuk a történelem oktatás millió példáját inasok kötelező vándorútjairól, művészek, tudósok külföldi alkotómunkájáról; vagy éppen Magyarországra telepített népekről, ide házasodott mesteremberekről vagy itt oktató professzorokról, Magyarországra letelepedett üzletemberekről, katonákról.

És nem szabad összekeverni a dolgokat: Bécsben munkát vállalni 25 éves fiatalként nem más, mint dönteni Pécs vagy Győr között. Annak semmi köze a kivándorláshoz, csak az ügyintézés más, mintha otthon lenne valaki. Szót sem érdemel.
Ráadásul mai Magyarország sokak számára élhető és kellemes. Bizonyos területeken, bizonyos szakmákkal és kapcsolatokkal vilgszínvonalú fizetést lehet elérni. A közhangulat némileg elszomorító, de a sportkocsiból nem kell feltétlenül kinézni a villamosmegállóban várakozókra és főleg nem kell az emberek szemébe nézni. A hírek nem szólnak a valóságról, az internet böngészése közben pedig nem ugranak elő a minimálbérből élők kiáltásai. Az aluljárókon csak a gyalogosok járnak át, a wellness-hotelekben pedig meg van tiltva a masszőröknek, hogy a fizetésükről beszéljenek. Aki tehát elkerülő manőverekkel ki tudja vonni magát a jelenből, az ne mérlegeljen. Számára jobb otthon! Mert Magyarország gyönyörű!
Ha jólinformált újságírók útra kelnek Budapesten dolgozó aranyifjak sportkocsijával, hogy nyomon kövessék a fiatal szakember nagy hezitálását a külföldi munkavállalással, akkor nem a valós kérdésről beszélnek, írnak.
Mert a kérdés vízvezeték szerelők, pincérek és szakácsok, munkanélküli pedagógusok, a felemelkedés reménye nélkül, minimálbérért dolgozók tömegeit érinti:
menjek, vagy maradjak?

Visszatérve az "emigráció"-hoz: le kell tisztítani a szót az érzelmektől és újragondolni, mit miért teszünk.
Az életben a legfontosabb tényező a megélhetés. A tisztességes, nyugodt megélhetés. Aztán jöhet minden más gondolat és mérlegelés. Hazaszeretet, család, szülőkről való gondoskodás, hideg vagy meleg, szépség vagy rútság, barátok és bármi, ami fontos számunkra. Nem azért, mert ezek pótolhatók, hanem mert megélhetés nélkül egyik sem ér egy fabatkát sem.

Amiket a sorozat további részeiben írok, az csakis a saját tapasztalat. Nem tipikus, de talán mégis számít. Gyakorlati tanácsok és személyesen megélt érzelmek az EMIGRÁCIÓról.

2009. január 23., péntek

Amikor a kutya lopik

Tücsök névre hallgató faluvégikeverék kutyánk kedves, illedelmes jószág. Sosem eszik az asztalról, még a padlóról sem kapja fel a leeső falatot, mielőtt egy emberi hang engedékenyen hozzá nem járul.
A minap megszegte az aranyszabályt és evett, amit igazán nem kellett volna: befalt egy fél, kelőben lévő kalácsot!

Soha ekkora változáson nem láttam állatot átmenni! Először csak a rossz cselekedet tudata okozta behúzott farkú bevonulását a nappaliba, ez volt az első rossz érzése. Amit hamar elfedett a fizikai gyötrelem.
A kutya elkezdett eltűnni a saját hasürege mögött és egy hatalmas dobbá nőtt amúgy formás horpasza. Alig egy órán belül borzalmas szagokat árasztott a lehelete és mozdulatlanságba dagadva várta a szétrepedést, azt hiszem.
Vittük, húztuk persze sétálni óránként, hadd könnyítsen magán az árva! De az élesztőgombák a melegben visszafoghatatlanul szaporodtak és kínozták a kutyát. A lopósat.

Mi meg simogattuk, nyomkodtuk, sóhajtoztunk, nyögtünk vele együtt. Az éj beálltával mi mást tehettünk, mint bízva a természetben, aludni tértünk. Gyomorrontásba még nem pusztult bele senki, úgy véltük.
Álmomban a szavannákon heverésző oroszlánokat láttam, akiktől harminc méterre legelésznek békésen a zebrák. Tudják, hogy az amúgy veszélyes ragadozó emészt: mint a mi kutyánk. Most már értem, miért nem félnek a zebrák a jóllakott oroszlántól.
Reggelre a kutya kissé leapadt. Óvatos léptekkel jártuk körbe a lakást. Ébresztgettük a jószágot, aki nagy noszogatásra felállni készült, de kicsúsztak alóla a lábai. Aztán jött volna le velem a lépcsőn, lépett egyet, bár ne lépett volna. Leszánkózott, hason. Lent farokcsóválva feltápászkodott és elindult felém vissza a lépcsőre, de megint elbotlott, felfelé jövet! Olyan volt, mint aki berúgott!
Mert berúgott szegény a kalácstól: a gombáktól, a cukortól és végül az alkoholtól, ami ott csordogált az ereiben a tegnap felfalt nyers tésztából!
Mámoros jókedvét melankólia, talán némi fejfájás követte. Feküdt és bambán nézett maga elé. Okos szemeiből inkább értetlenség áradt, nem a felismerés, hogy így jár a kutya, ha lopik.

Mert én tanultam csak meg, hogy az illedelmes kutya is szereti a magára hagyott kalácsot. Meg azt is, miért tanította nagyanyám, anyám és én az ifjaknak, hogy ne csipegessük a nyers tésztát. Az okos más kárán tanul.
Szegény kutya!

2009. január 18., vasárnap

Smash cut


A minap, internetes böngészés közben egy filmekről is beszámoló oldalra tévedtem.
Egy rövid hírben arról számolt be a cikkíró, hogy Sasha Gray, a saját kategóriájában Oscar-díjas pornószínésznő most főszerepet kapott Steven Sodenberghtől. A hír nem volt új számomra, de a hozzá kötődő megjegyzések vérforralóak. Ocsmányságok, mocskolódások azoktól, akik nézik Sasha filmjeit.
Aki elítéli a műfajt, az azt sem tudja, hogy ez a lány létezik. Én egyetlen filmjét sem láttam. Csak élőben "ismerem".
Én sem vagyok pornó-rajongó, nem is tudtam, ki az a Sasha Gray, amikor a tavaszon forgatott filmre megérkezett Ottawaba. A stáb egy része már hetek óta az előmunkálatokon dolgozik ilyenkor. Mégis csak napokkal a forgatás elkezdése után kerestem rá a neten, mert a kollégák is pusmogtak valami speciális Oscar-díjról.

Egy horrorfilmet forgattunk Vele és David Hess-szel. Semmi meztelenség vagy erotika.
Sasha filmbéli szerepében eltűnt testvére után kutat.

Az egész forgatáson nagyon szerényen viselkedett, csöndes volt, visszahúzódó; természetesen-szép, üde, fiatal nő. Majdnem magányosnak tűnt. Sosem késett el, sosem kellett miatta várnia a stábnak. A férje, egy fiatal, jókedélyű férfi gyakran elkísérte a forgatásokra. Kedvesen, szeretőn viselkedtek egymással.
A rendező elégedett volt a színésznő munkájával és Ő sem panaszkodott soha.
Pedig nem voltak "nagyfilmes" körülmények és Neki sem jutott megkülönböztetett kényelem.

Színészi teljesítménye majd az utómunkálatok után látszik jól.

Én drukkolok neki. És remélem, ha tehetsége és szorgalma, kitartása és szerencséje engedi, befogadják a színészek társadalmába és elfogadják a nézők. Azok is, akik nem írkálnak ocsmány üzeneteket az éterbe.


Pénztártól való távozás után....

Megérkezésünk óta ámuldozom a kanadai kereskedelem egy csodáján: a visszavihetőségen.
Logikusan teljesen megmagyarázható fogás. Ha nem jó vagy mégsem tetszik, hozd vissza. Ne keltsd rossz hírünket, távozz elégedetten valami mással. És gyere vissza hozzánk egy újabb kívánságoddal, hiszen mi örömmel szolgálunk ki Téged mindig - a pénzedért!
A lényeg, hogy szinte bármit(!) vissza lehet vinni a kis üzletekbe és a nagyokba. Indoklás és leggyakrabban számla nélkül, utóbbinál nem árt egy árcédula, vonalkód vagy a megtartott csomagolás.
Nem kell az árunak rossznak, hibásnak lennie. Ha rossz, nem vitatkoznak a vásárlóval, hogy kinek a szemszögéből az. Nem akarják bebizonyítani, hogy nem rendeltetés szerűen használtad a kéthónaposan szétesett méregdrága sportcipőt. Nem firtatják, miben mostad az összement pulóvert és hűtőben tartottad-e a szavatossági idő lejárta előtt megpenészesedett sajtot. Ellenkezőleg; elnézést kérnek és körülugrálnak.
De ha csak nem tetszik, mégsem az igazi, akkor is visszaveszik és visszakapod az árát bárminek! Kilencven napig.
A kislányom iskolatáskájának a cippzárja néhány hetesen megadta magát. Visszavittük. Nem volt meg a számla. Mondtuk, nem akarjuk a pénzt, van még nekik ebből a táskából, csak szeretnénk kicserélni. Csakhogy ugyanez a hátitatyó ezidőtájt akciós áron volt eladó. Kaptunk egy új táskát és vásárlókártyán a két ár közti különbözetet...
Kedvenc zöldség-csemege üzletünkben a mangót kínálták igen jó áron. Vettünk is belőle többet a szokásosnál. Aztán otthon egymás után kiderült a kívülről szép gyümölcsökről, hogy a magtól kiindulva romlott a belsejük. Egytől egyig. Úgy gondoltuk, visszavisszük, egyék meg ők! De nem volt időnk foglalkozni vele, napokig ott álltak a megbarnult, megkezdett mangók a hűtőben egy zacskóban. Amikor eljutottunk végre a boltba, akkor meg persze nem voltak velünk...De a férjem mégsem állhatta meg szó nélkül, és megszólította a gyümölcssorok között a bolt vezetőjét. Én nem hallottam mit beszéltek, de a menedzser és a férjem a mangóhegyhez sétáltak és a boltos saját maga csomagolt be egy egész zacskónyi gyümölcsöt - már valami más szállítmányból, más áron - és nyújtotta át a panaszkodó vásárlónak. Egy mondatot jól hallottam: I'm sorry!
Férjemtől karácsonyra kaptam egy szép kesztyűt, de nagy lett. Visszavittük. Volt számla. Ő akciós áron vette a kézmelengetőket, amelyek ekkor már egy magasabb áron voltak a polcokon. A számítógép leolvasta a visszavitt áruról a vonalkódot és a férjem kártyájára azonnal visszahelyezték a kesztyű árát: az aznapi, nem akciós összeget.
Néhány napja tönkrement az augusztusban vásárolt D-link a laptopomon, ami lehetővé teszi, hogy vezeték nélkül a lakás különböző pontjairól internetezzem. Nekem ez a kis szerkezet olyan, mint a levegő! Ő meg megállt. Nem pislogott többé. Meghalt.
A garancia még bőven élt rá. Otthon lett volna némi aggodalmam mert megvallom, néhányszor leesett és szét is pattant kissé a műanyag burkolata. Ami felhasználó eszemmel csakis a konstrukció hibája, hiszen ez megtörténik, lám megtörtént.
Előkerestem minden hozzátartozóját: a dobozát, a telepítő cd-t, minden kéznél volt. A számla is, mert annak az itteni adózásban idén tavasszal még feladata lesz. És vittük a nagy áruházlánc egyik boltjába : -hogy a kis vacak bizony rossz.
Ki sem bontották a dobozt! Leolvastatták a számla vonalkódját és válaszhattunk; pénzt kérünk, vásárlókártyát vagy új D-linket. A megfelelő sorhoz kísértek minket, odahívtak egy ehhez értő másik eladót és megvolt a csere, vagyis az új szerkezet. Gyorsabb, újabb és drágább (persze a különbözetet fizetni kell), én mégis boldogan jöttem ki a boltból.
Mert kiszolgáltak, elnézést kértek, értem voltak ott.
Úgyhogy máskor is visszamegyek.

2009. január 16., péntek

Hideg van

Országos rendelkezés alapján testnevelés órán mínusz húsz fok alatt már nem járnak az iskolások korcsolyázni. Mínusz harminctól reggelenként nem kint gyülekeznek és a szüneteket is az épületben töltik.

Egy hete a gyerekek nem járnak korcsolyázni testnevelés órán és nem gyülekeznek az udvaron. A szüneteket is az épületben töltik.

Hideg van.

2009. január 13., kedd

Hó, lapát

Ma a kilengés napja van. Olyanról írok, ami sem nem tanulságos, sem nem számít otthon, éppen csak érdekes. Érdekes egy olyan ország olvasóinak, ahol hó alig esik, s ha igen, megbénul az ország.
Itt eddig nekünk úgy egy méter égi áldás jutott. Csodaszép fehér lepel védi a kerteket, fehérek a mellékutak, de szárazra tisztítottak a főutak egytől egyig.
Egy méter hó, még némi olvadás és tömörödés esetén is tekintélyes mennyiség az utak szélén. Örök harc folyik az autótulajdonosok és a hóeltakarítók között, de még a járdákat tisztító kis hótolók is konfliktusba kerülnek az utakon dolgozókkal. No nem verbálisan, csak a hókupacok ide-oda mozgatását illetően!
Vicces látni az út szélén parkoló autós reggeli tornáját is, amint az éjszakai havazás után munkába indul. Rutinosan először a házában tárolt eszközzel utat vág magának a járgányhoz, egy ajtó nyitásához szükséges rést lapátol a mély hóból. Kiveszi a járműből a rövid nyelű lapátot és az ablaktörléshez a kefét.Ha a helyzet úgy adja, átvergődik autója másik oldalára és elkezdi kiásni azt az út felőli oldalról, hogy elindulhasson. Amikor hozzáfér, az ablakokat is megtisztítja és a csizmáját jól leverve beül a kocsiba.
Én az ablakból figyelem, ő odalent izgul. Kezdheti elölről az egész játszmát, ha épp most jön a hótoló!
Tavaly is megcsodáltam, idén is végignéztem, amint kötelékbe fonódva jönnek egy reggelen és elviszik azt, ami eddig ránk zúdult.
A mi kis utcánkban 3 nagy hótoló és egy kis járdajáró morajló hangja és tömege megtölti a teret. Jönnek és szervezetten, alaposan dolgoznak. Áttolják az utca egyik oldalára az összes havat, mindkét oldalról a járdákról is. Aztán jönnek a monstrumok: egy hómaró, amit mi csak hófalónak nevezünk, mögötte pedig sorakoznak a hatalmas teherautók. Végig az utcán. Állnak sorba a töltetért és viszik ki valahova, a város szélére a mi havunkat.

Egy kicsi utcában lakunk. Sem busz, sem képviselő nem jár erre. Még átvezetője sem vagyunk semmi fontosnak. Csak mi, a lakók vagyunk fontosak. Ezt az érzést még szoknom kell.


2009. január 9., péntek

A szabály, az szabály

Megfogadtam, Magyarország-szapulás és Kanada-imádat, vagy épp Kanada-lehülyézés és Magyarország-visszasírás helyett praktikus tapasztalatokkal fogok szolgálni ezen az oldalon. Némi kilengést megengedek majd magamnak, de a lényeg, hogy írjak valami hasznosat.
Nos, a mai tanácsom ez: mielőtt autóvezető vizsgára adja a fejét az otthon évtizedek óta száguldozó elvándorolt bevándorló, lapozza át a helybéli "kresz"-könyvet!

Az európai emigráns első reakciója értetlenség és felháborodás. Vajh miért érvényes automatikusan az osztrák, a japán meg a koreai jogosítvány, s miért nem a német, az olasz vagy a magyar. De hát a jogsi kell, elmegy hát az illetékes helyre személyesen intézkedni a büszke emigráns.

Az első lépés, hogy elméleti vizsgát kell tennie. Van hozzá kis könyv, alig tizede a honinak. Lehet vizsgázni arabul, lengyelül, oroszul, németül, spanyolul, stb., de a magyar itt most nem jó! Először tehát nem vezet az angolul csak gagyogó emigráns, hanem nyelvet tanul, hogy megértse a kérdéseket.
Néhány hónap múlva a nekibátorodott emigráns elmegy megírni a tesztet. A feladatok persze mások, mint a könyvben, de sebaj - másodszorra sikerül. Még aznap.Mert várni vagy tanulni nem kell a két próbálkozás közt, csak kifizetni - ott helyben - a tízdolláros vizsgadíjat.
Mivel az emigráns okos és tudatos, beszélget más népekkel, várakozókkal. Így kiderül: jó, hogy lehet tesztet írni idegen nyelveken, de a korábban említett kis könyv csak angolul és franciául létezik! Aha!
Nos, a sikeres elméleti vizsga után a még mindig magabiztos emigráns ott, azonnal megkapja első jogosítványát, mert a húszéves európai gyakorlat azért ennyi bizalmat mégis megér. Így már vezethet - kísérővel!
És rögtön kérhet időpontot gyakorlati vizsgára, hogy lerázhassa a kísérőt meg a láncokat - és szabadon száguldhasson a kanadai szélben! És akkor már alig-alig érzi majd, hogy emigráns.
Sok a bevándorló meg a fiatal, talán ezért majdnem két hónap a várakozási idő. Nem baj, addig legalább szokja az automata váltót a manuálishoz szokott emigráns. Kalimpál a jobb kezével, az üléshez szorítja a bal lábát, így sikerül kivárni a vezetésvizsga nagy napját. ( Megjegyzem, könyve van, de nem szeret szabályokat olvasgatni a magabiztos emigráns.)

A nagy napon aztán úgy megvágják, mint annak a rendje. Mert nem néz hátra sávváltáskor. Vezet rutinból, az elvetemült európai emigráns. Igaz, az út egyenes és a tükrökből hátrafelé gyakorlottan kilát a néptelen vidéki utakon, de az erre felesküdött szigorú asszonyság bebizonyítja, hogy ez itt nem elég! A szabály az, hogy tekerjük a nyakunkat. Punktum.

Így kezdődik hát az emigránsok szomorú újhazaszidása:
-Hogy ezek itt azt mondják, hogy nem tudok vezetni?! Most ezeknek fogok én újra elkezdeni leckéket venni!? Hát több országban autóztam, mint a vizsgabiztos egész életében fog! Stb.

Aztán persze megnyugszik az emigráns. Már nem büszke és a magabiztossága is megcsappant.
Újabb időpontot kér és a vizsga napján, reggeli közben átolvassa a kis könyvet.
Nyaktekerget, indexel, sokat vár a stoptáblánál.
És végül büszkén, nagy mosollyal száll ki a kocsiból az európai emigráns.






2009. január 7., szerda

Műanyag kerülő lista


A harmincas években fogamzásgátló szernek találták ki. Annak nem vált be, de véletlenül jó csomagolóanyagokba valami segédanyagnak. A nemi hormonokat megzavaró kemikália a biszfenol-A. Az egyik méreg, a sok közül.
Itt kormányzati szinten dolgoznak a problémán, Magyarországon még tagadja a hivatalos álláspont a műanyagok egy részéből az élelembe áramló anyagok mérgező hatását. Pedig magyar kutató munkája alapján indult el a lavina, aminek eredményeként Kanadában már be is tiltották a 7-es jelű cumisüvegek forgalmazását.

Mivel óriási mennyiségű tudományos anyag, cikksorozatok és vélemények találhatók róla a neten, nem írok másról, csak hogy mi hogyan kerüljük el őket. És ha már muszáj velük élnünk, hogyan próbálom legalábbis csökkenteni a folyamatosan bekerülő mennyiséget.

1. Nem iszunk "ásványvizet". Minden kutatás azt igazolja, hogy az extrém helyzetek kivételével a csapvíz, méginkább a házilag megszűrt csapvíz (pl. Brita-szűrőkancsó), sokkal jobb, mint az ásványvíznek titulált csomagolt vizek.
2. Ha vinni kell az innivalót, készítünk itthon teát, limonádét vagy csak épp szűrt vizet -és valódi üvegekben azt visszük magunkkal. A gyerekek is az iskolába.
3. A nyúlós fólia nagyon káros! Zsírpapírba csomagolom a sajtokat, felvágottat, alumíniumfóliával fedem az edényeket.
4. Sosem szabad forró ételt műanyag edénybe tenni vagy azokban melegíteni! Nevezetesen én száműztem minden műanyag edényt és eszközt a konyhámból és rájöttem, hogy az élet megoldható nélkülük. A mosogatógépben mosott műanyagok elveszítik a szilárd felületüket és még rosszabbá válnak!
5. Ha csomagolt húst, sajtot tudok csak beszerezni, amint hazaérünk vele, átcsomagolom. Nemcsak a nyúlós fólia, a habtálcák is a veszélyes műanyagok közé tartoznak.
6. Kerülöm a műanyag poharas-tányéros-evőeszközös helyeket.
7. A konzervdobozok belseje is be van vonva a legrosszabb, legoldékonyabb szeméttel. Újabban megint áztatom a babot, igyekszem üvegbe zárt konzerveket venni. Szinte mindenből kapható ez a változat is.
8. A szendvicseket papírzacskóba, szalvétába csomagoljuk.

A műanyag dobozok alján általában van egy jel: egy kis háromszög számmal a közepén. Ha muszáj műanyagot vennem, csakis ezeket #1 PETE, #2 HDPE, #4 LDPE and #5 PP választom!!!!Soha nem veszek 3-as (PVC), 6-os(PS) és 7-es jelű termékeket. Ezek a legeslegrosszabbak. Ma így mondják. De mivel tegnapelőtt még erről sem tudtuk, én kerülöm mindet, amennyire lehet. Azzal nem árthatok!

A testünk egészségén kívül ezzel az életmóddal a szemetünk is kevesebb. Ez is történet része.

Győztek, most örülnek


Kívülállóként élem meg a napokat, amikor a kanadai hokivilág - megkockáztatom, egész Kanada - a juniorok világbajnokságát ünnepli. Igaz, nem tudok más sportágat, amiben ehhez hasonló fölénnyel remekelne ez a jégretermett nemzet, de győzelmük okán most nagyon boldogok. Lehetnek is, a legjobbak a világon!!!!
Mi is örültünk, amikor a vízipólós fiúk megnyerték az olimpiát, és sajnáltuk nagyon, hogy az itteniek alig hallottak valamit arról, hogy a vízben labdázni is lehet. Még kevesebbet tudnak a kézilabdáról, football-nak meg azt a kergetőzést hívják, amikor űrruhás emberszabásúak egy labdával a hónuk alatt futkároznak egy füves pályán, és amikor elkapják és fellökik egymást, kis halomba ugrálva jól elagyabugyálják a kitömött mezeket. A korábban említett labda szerepe mindebben mellékes és érthetetlen. A nézők viszont nagyon élvezik, úgyhogy minden kocsmában, étteremben, bárpultnál és váróteremben nézik megszállottan óriásjelmezes kedvenceiket.

Más furcsa játékaik is vannak, többnyire érthetetlenek és élvezhetetlenek - magyar nézőszemmel. A gyerekeim az iskolában persze játszottak már c ricket-et meg baseball-t is, és szerintük játszani élvezetes. Én még csak a felismerésükön dolgozom. Most a korcsolyáé a főszerep, lévén komoly mínuszok és sok víz az országban. Óriási kultusza van a jégen csúszásnak, a hokinak és az amatőr sikamlásnak. Valódi tömegsport egy olyan évszakban, amikor azt gondolnánk, a fűtött lakás mélyén tévézik minden épeszű fejlett- világbéli, modern városlakó. Korizni minden gyerek tud, kivéve a frissen érkezettek: de ők is megtanulnak hamar, élvezetet keresvén a hosszú télben… Oh, itt üzenem Charlinak, hogy nemcsak Moszkvában hideg a tél!




2009. január 6., kedd

Iskola ott és itt


Tegnap megkezdődött a tanítás a téli szünet után. Végre! Hó nem esett elég, hogy az iskolabuszok ne járjanak, úgyhogy az élet visszakerül a normális kerékvágásba.

A nagyfiam elsős gimnazista, a kicsi ötödikes, a középső -a kislány - nyolcadikos.
Sétagalop nekik a kanadai tananyag Magyarország után. Ott is nagyszerűen teljesítettek és szerették az iskolát. Itt meg egyszerűen szárnyalnak. A lényeges különbség - gyerekszemmel - a könnyedségben van. Az elv, hogy a tanulás legyen öröm! Én meg el-eltöprengek azon, vajon kinek van igaza.
A magyar oktatási rend óriási adattömeggel bombázza a gyerekeket és mire elérnek az érettségihez, kisebbfajta lexikon az agyuk. A miénk is az volt.
Ezerszám tudtuk az évszámokat, amelyekből mára csak pár tízre emlékszem, azokat is ellenőrzöm a google-on, ha szóba kerülnek. Nem is beszélve a megváltozott viszonyokról, amelyek nemcsak negyven év históriáját értékelték át.
A fizika tanulmányaimból annyira emlékszem- de arra jól- hogy ne nyúljak vizesruhával a villanykapcsolóba. A periódusos rendszer bővült pár elemmel, bár nekem a kevesebb is túl sok volt. Deriválni azóta sem tanultam meg és a logaritmust sem értem jobban, meg az sem lett egyértelműbb, mire jó. A világtérképet azóta átrajzolták, még a szomszédaink sem a régiek, a magyarországi megyéket meg nem érdemes már bemagolni. Irodalomból kikerültek régiek és bekerültek újak: érvénytelenítve ezzel a szép-értékes fogalmát. Még az énekkönyvek dalszövegeit is átírták!
Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy fölösleges volt minden. Csak kétkedem. Még a tudomány is változó! ( Nem is beszélve a nézőpontról - erről majd máskor.)
Mert közben látom, milyen tudatlanok az emberek itt - néha.
Talán éppen annyira, mint otthon - néha.
Itt sok a "rácsodálkoztató", önfejlesztő feladat, önálló kutatómunkán alapuló, hetekig tartó projekt. Aki szorgalmas, érdeklődő, az minden feltételt megkap, hogy fejlődjön, de a nagy átlagtól nem várják el a kislexikon-agyat. Ez a nagy különbség.
És hogy kinek van igaza, azt majd 30 év múlva lehetne lemérni. Hogy melyik oktatási rendből kerül ki több önmegvalósító, elégedett, boldog ember. Mert mivégre az egész, ha nem arra, hogy megállják a helyüket és megtalálják a saját útjukat. Hogy tájékozott, érdeklődő, pozitív beállítódású, életképes világot építsenek és éljenek.
Hát ezen tanakodtam ma, míg hazavártam őket.