2009. április 22., szerda

Filmidő

Hetek óta nem írtam. Eltűntem, mint a hó.

Eltűntem, mert ahogy a bevezetőmben megjegyeztem, a családon meg a blogon kívül a filmezés is feladat. Az pedig beindul, amint a nappalok hosszabbodnak...
Idén kicsit később kezdődött a háború mint tavaly, de most már benne vagyunk nyakig. Filmet "csinálunk".
Szándékosan használom ezt a kifejezést. Mert gyártásnak nem hívnám. A gyárban sok egyforma készül, egyidőben, gyorsan és éveken át, tömegesen. Készítésnek sem szívesen mondom, mert az meg olyan mesterkélt szó: a "cipőfelsőrészkészítő" jut eszembe róla. Aki már nem is cipész meg nem is varga.
A csinálás-ban van még valami. Rengeteg film készül a világon, a televíziós csatornák csakúgy falják a terméket. A filmek többsége, a mieink is egyszer megnézhető, egyszerre el is felejthető 80-90 perces történetek. Nem rosszak, nem borzalmasak, nem hibásak, nem unalmasak. Egyszer végignézhető, átmenetileg szórakoztató kis darabok. És belülről nézve sokkal egyszerűbb és hétköznapibb ez a világ, mint kívülről. Hétköznapian, csak amolyan "csinálás".

És mégis más: ezért talán érdemes, érdekes írnom róla. Mert mégiscsak meséket viszünk az emberek otthonába.

Ha egészen hű akarok lenni, akkor a pillanatról számolok be, első ízelítőül.
A forgatókönyv szerint a főszereplő házánál a történet kezdetén szép kert van. Ami aztán lassan tönkremenni látszik, aztán a férj ki is tépi a növényeket. Mindezzel nem lenne baj : kitépjük és újraültetjük a kibérelt ház díszeit, csakhogy ezen az éghajlaton még a tulipánok is alig bújtak ki! Nincsenek még zöld levelek, virágzó bokrok és nem árulják még a nyári növényeket.
...Pénz nincs sem arborétumi-csodákra, sem csodálatos számítógépes utómunkálatokra. De a producerek akarják a virágzó kertet, mert az olyan szép!


Vagyis a valós világ kapcsolódik a meséhez. A főnök itt is többet akar, mint amire a feltételeket biztosítja. A munkás meg itt is megteszi a lehetetlent, hogy egy szóbeli vállveregetésre méltó lehessen.


Szombaton kezdődik a forgatás. Focimeccs. Gyerekek játszanak, szülők és barátok szurkolnak. Nem lesz nehéz nap nekünk, a látványról gondoskodóknak.
Úgyhogy a mi gondolataink már előbbre járnak, a következő helyszíneken. Hullaház, elegáns étterem, zárt pszichiátriai szoba (börtön?), rendőrség. Hullaház egy üres teremből, börtön-kórterem egy régi épület hatalmas termének egy sarkából, rendőrség egy egyetemi irodából.
Odamegyünk, berendezzük, összepakolunk, a nyomunk sem látszhat. Olyan, mint egy végtelen költözködés. A napok összekeverednek, az éjszaka és a nappal eltűnik, alvás van és munkaidő. Utóbbi 14 óra.


Majd igyekszem mesélni róla.

2009. április 8., szerda

Adózunk itt is

Ma a nyelviskola diákjai és a tanárunk társaságában heves vita alakult ki az általunk ismert adórendszerekről.

Mert ugye adóbevallás ideje van mindenütt a világon: már ahol van valami adórenszer féle.

A szíriai gyógyszerésznő fel van háborodva a kanadai adók és költségek miatt. Szíriában és Dubaiban nincs ingatlanadó, gépjárműadó, sőt ingyen kapják a családok az alapvető élelmiszereket és a benzint is, azt hiszem.
A kínaiak egyenesen nem értik, mire kell fizetni, ha egyszer keres az ember meg dolgozik, miért nem lehet a fizetése az övé.
A brazil fiú annak örül, hogy itt visszakapja a pénzét, ha túlfizetése van az embernek. Brazíliában amit egyszer megkapott az állam, azt többé nem ereszti.

Én elégedett vagyok, talán mert edzett lettem otthon.
Családi adózás van, elfogadhatóak az adókulcsok, a visszatérítések gyorsan megérkeznek és nem rettegünk kinyitni az adóhivatal leveleit. Még akkor sem, ha nekünk kell fizetni, mert a tét nem a lét: autót, tévét, ágyat, munkaeszközt nem visznek el, hogy az életünk árán is beszedjék az úri tizedet. Hagynak dolgozni és szólnak, noszogatnak, hogy fizess. És szorgalmasan küldik az állam által megítélt juttatásokat. Akkor is, ha tartozol.

Az évi rendes bevallásainkat párszáz dollár fejében, jó körülmények közt, jól felkészült szakember készítette el és érthetően elmagyarázta, mire kell figyelnünk idén.

Jó volt bevallani! Olyan jó volt, hogy örömmel teszem jövőre is. No, nem állnék neki spórolásként a saját adóívemnek, nem értem és nem is próbálom megérteni, mit vonhatok le és mit nem, de valahogy nincs olyan érzésem, hogy senki; a könyvelő sem tudja biztosan, mit tegyen. Mi éppen az aktuális szabály. Ma. Tegnap még más volt és holnapra valami újról beszélnek....

És jólesik látnom a hírekben, hogy a napokban két milliárdost is bebörtönöztek, még a felnőtt gyerekeik vagyonát is átvizsgálták és részben elkobozták adócsalás és egyéb pénzügyi bűncselekmények miatt. És nem sajnálom őket. Inkább valami büszke-jó érzés tölt el, hogy itt még ők sem érinthetetlenek!

Nem tudok arról, hogy hétköznapi, jólbevalló, rendesen viselkedő halandókat zaklatna bármilyen ellenőr. A sok kisembert csak hagyják élni és dolgozni. Akkor lesz miből adót fizetni.
Ez a világ rendje.

2009. április 3., péntek

Cat barbaque with paprika


A kutyánk, az a kalácsevő, egy vérengző vadállat! Csodaszép barna-meleg szemei mögött ott rejtőzik az ősi ösztön: elfogni mindent, ami mozog és tisztázni az erőviszonyokat mindenkivel, aki fajtabéli.

E meg nem lepő kutyatulajdonság itt, a városban nem örvend túl nagy megbecsülésnek. Sőt egyenesen azt találta mondani a minap egy utcabéli, hogy -tán nem szocializálódott megfelelően szegény!
Nos, ezen nagyon elgondolkoztam: már ami a kutyaszocializációs problémát illeti.

A mi Drágánk menhelyi kutyusból lett emigráns. A múltját tehát nem ismerjük. A kinézete szerint születési helye a faluvég. Esze és egészsége is arra utal, hogy számos genetikai állomány keveredéséből keletkezett az övé....
Annyit tudunk, hogy azért került el a háztól, ahol szolgálnia kellett volna, mert megkergette ( úgy vélem tán meg is ritkította) a csirkéket. Ez faluhelyen végztes bűn. Csoda hogy megúszta.


A faluvégen, a menhelyen meg nálunk voltak körülötte kutyatársak. Megtanult kutyául viselkedni. És megjegyzem, emberül is. Szobatiszta, beszélget velünk, jelzi, ha baja van vagy ha játszana.
Annyi maradt kutyaságából, hogy vadászik és tisztel vagy tiszteletet parancsol. No meg őrzi a territóriumot. Kicsit vadabbul, mint a "jól szocializálódott"fajtársak. Kutyábbul.

Macskás telekszomszédunk- és én is gyakran- aggódunk egy esetleges eb-cica rangadó miatt. Az ő erős kandúrjával még nem mérkőzött meg a mi vadászunk. Abban nem lenne sok öröme egyiknek sem, úgy vélem.
Sajnos sok cicának kivetetik a körmeit, így azok védekezni sem tudnak. Mégis, kiengedik őket, ők pedig rendkívüli bátorsággal közelítenek emberhez és kutyához: előbbi úgysem bántja, utóbbi, pórázra kötve meg úgysem éri el őket.

Egyszer, egyetlen egyszer drága Tücsikénk velünk tartott a bekerítetlen backyard-ra. Macskák sétaútjára. A vacsora volt a beszédtéma kutyabarát - nem macskás - másik oldali szomszédasszonyommal, nem figyeltünk a kitévedt kutyára. Meglátva a prédát,a vadászszellem kibújt a barlangból, Tücsök nekivetette magát a mozgó szőrgombócnak és az élet-halál kergetőzés megkezdődött. Én sikítoztam, a többiek kiabáltak, a cica menekültében visított, a gazdái jajveszékeltek.

Végül minden állatka rendben hazatérhetett. De a jelenetet figyelő olasz asszonyság - a kutybarát szomszédasszony- kaján mosollyal tért vissza eredeti beszédtémánkra, amint az aggodalom alábbhagyott. Arra, hogy mi lesz a vacsora?.....?

- Cat barbaque,...with paprika!