2009. augusztus 18., kedd

Égi ajándék

Áramszünet volt.
Legalább öt órán keresztül.
Meleg, olyan meleg idő, amit otthon soha nem tapasztaltam. Itt a meleg nem csak a tűző naptól meg az aszfaltból visszaáramló hőtől éget; valóban nem is éget hanem főz! Páradús, csúszós-ragdós meleg ez, forró, szélnek tűnő délibábbal, ami hűsítést nem csak reményt hoz.

A túlzásoktól persze óvakodnék, mert a sírásba hajló kétségbeesés uralkodott bennem, amikor már július is elmúlt és még mindig nem volt valóban nyár. Nem is szólok semmit a családnak, hogy melegem lenne, eleget hallgatták, hogy szidom ezt a helyet, ahol nem jut az ember fiának egy pár napig tartó, melegítő napsütés.
Mert valóban, a nyár idén furcsa (volt). Ilyennek kellett volna lennie, mint az elmúlt pár nap: hőség, magas páratartalom. De hűvös volt, nagyon esős, nagyon párás, hűvös-párás. Hogy megfogja az ember a lépcsőkorlátot és hidegen nedvesnek érzi. Mint a széket, az asztalt, a padlót. És befűt kicsit júliusban.

Szóval tegnap meleg volt nagyon és azt hittük, az áramszünet a túlterhelés miatt keletkezett, hiszen mindenki vadul hazsnálja a légkondit végre, ha itt van a nyár.

Mi is, mint annyian mások, kiléptünk a házból: a ház sötétjéből a naplementét még őrző ég alá. A családok, szomszédok a házak előtti teraszokon borozgattak, kártyáztak, nézelődtek. Aki csak kutyás, most végre valódi sétára indult az ebbel. A gyerekek az utcákon szaladgálva kérdezgették egymást, mintha nem tudták volna, hogy senkinél nincs áram. A tv meg a számítógép helyett egymással foglalkoztak gyerekek, felnőttek. Ki-ki mesélte a maga áramszünetes élményeit. Mert itt van belőlük: napokig, hetekig tartó kimaradások voltak az elmúlt két évtizedben Észak-Amerika legnagyobb városaiban is nyáron és télen is. Történetek az áram hijján megálló vonatokról, a hetekig fázó-sötét téli Montrelról.

Aztán ahogy valóban sötét lett, valóban sötét lett.
Láttuk a csillagokat végre, ahogy ott ragyognak a köztéri lámpák helyett az égen. Az utca egy sejtelmes sötét folyóvá lett, a házak ablakain éppen csak kiszűrődött a gyertyafény. Csönd volt. Nem szennyezte be a tücsökciripelést semmi elektromos gép zaja. A sötétségbe tévedő autók óvatosan, bizonytalanul haladtak az utcákon, mintha rossz helyre keveredtek volna.

Hazaérve sakkoztunk gyertyafénynél és azon tanakodtunk, milyen lenne az élet elektromosság nélkül.
Varázslatosnak tűnt, egy pillanatig mintha vágytunk volna abba a világba.

Aztán persze helyreállta a rend. A nagyvárosi zajok és fények visszafoglalták a csendtől és a sötétségtől a birodalmat. Sajnáltuk egy kicsit.

Reggel a 12éves így emlékezett az estéjére:
- Tudjátok, nehezen aludtam el mert nem volt áram!

Kiegészítés - Tizenkettő egytucat

Tegnap vettem három liter krumlit.

Ma pedig két liter sárgarépát.

2009. augusztus 12., szerda

Emigráció 4. - a felnőttek jövőjéről

Ahogy az időben haladunk előre és az életünk körülményei változnak, úgy lesznek újabb és újabb élményeim, amiket meg kell osztanom azokkal, akik valamiért erre az oldalra tévedtek.

Kétségbe voltam esve. Másfél éven át kétségbe voltam esve mert kilátástalannak tűnt a helyzet. Idejöttem, tanultam a nyelvet, de az én humán műveltségem és országspecifikus (milyen szép szó!) végzettségeim itt egy fabatkát sem érnek. Irigykedtem azok iránt, akik szakmával érkeztek, akik otthon is valami olyat csináltak, ami itt is pénzre váltható.
Amíg nem voltam benne nyakig, bátran hirdettem, hogy én aztán bármilyen munkát elvégzek! Csakhogy ez a kijelentés itt már nem volt olyan könnyen feldolgozható!
És nem a munka minősége, hanem az eredméy miatt. Mert a munkahelyek, ahová felveszik a bevándorlót a szűk nyelvtudásával, az a munkahely tele van más, alacsony nyelvtudású emigránsokkal. Tőlük inkább vietnamiul tanul az ember, mint helyesen, szépen, választékosan angolul.

Szóval meg voltam ijedve.
Az ingyen kínált angol nyelviskola legmagasabb osztályában úgy éreztem, ez nem elég! Ez a tudás még mindig nem elég! Ez még mindig csak az árupakolásra jó a Walmartnál ( mondjuk a Tesco amerikai megfelelője). Hát ezért jöttem én ide???

Aztán a húsvéti szünet előtti napokban az angoltanárunk a nyelvtankönyv helyett Ottawa legnagyobb college-ának a "felvételi tájékoztatójával" jött be az órára. Jövőképet festeni a kirepülő emigránsoknak.
Sok új információt kaptam, nem is elég rá egyetlen cikkecske....

Eddig nem írtam róla, vártam, mi sikerül:

Májusban jelentkeztem egyetemre, júniusban lefordíttattam a magyar diplomámat, júliusban speciális vizsgaelőkészítő angol tanfolyamra jártam és vizsgáztam angolból.
Augusztusban megjött az eredmény... és szeptembertől egyetemre járhatok itt.

A folyamatról és a tapasztalataimról írok az elkövetkező cikkekben.

2009. augusztus 4., kedd

Az elfogadásról


Gyakran téma, hogy az idegen mennyire egyenjogú itt vagy ott.
Otthoni tapasztalataink szűkösek és nyugtalanítók is egyszerre. Ott élve is, innen nézve is egyértelműen kirekesztőnek, könnyen megbélyegzőnek látszik a magyar társadalom: s itt nem egyénekre, hanem az egészre gondolok csak. Abból a világból kitekintve tehát nehéz még akár elképzelni is azt a helyzetet, amiben itt élünk és ami felé egyén és politika egyaránt halad, még ha vannak bizonyos kérdéses pontok is.
Nézzük közelebbről.
Az egész kanadai társadalom a bevándorlók különböző csoportjaiból áll. Mindenkinek van vagy volt valamilyen akcentusa, mindenki vagy mindenkinek a szülője, testvére, legjobb barátja, férje, felesége jött valahonnan. Nem kényes megkérdezni, rácsodálkozni a másik múltbéli hazájára, és nem szégyen hordozni származásunk jegyeit.
Sokan persze látni vélnek némi megkülönböztetést: egy rosszul sikerült állásinterjú után nagyon könnyű arra fogni az elutasítást, hogy nem vagyunk ilyenek vagy olyanok. Míg emigránsok egymás közt megjegyzik, hogy a kanadaiakat részesítik előnyben, addig éppen egy kanadai fiútól hallottam, hogy azért nem talál állást, mert mindenhova az emigránsokat veszik fel könnyebben.
Kanadában a politikai vezetés törekvései a rasszizmus és bárminemű megkülönböztetés ellen már évtizedekre nyúlik vissza. Mitöbb, az egész társadalom részévé vált az elfogadás és a másság értékeinek elismerése. Olyannyira, hogy lassan-lassan saját toleranciájuk helyességét kérdőjelezik meg.
Az üzletekben karácsony előtt nem Happy Christmas-t kívánnak az eladók, hanem Happy Holyday-t a nem keresztény vásárlók érzelmeinek érdekében. A szik gyerekek késsel(műanyag) járhatnak iskolába, mert az hozzátartozik a hagyományos öltözékhez. Ugyanígy a szikek, azt hiszem, rendőrsapka helyett turbánban járőrözhetnek. Az iskolákban pedig azért nem kötelező átöltözni testnevelés órán, mert az sérthetné azokat a muszlimokat, akik az otthonukon kívül nem vetik le egész testüket eltakaró öltözéküket.
Egyeseket bizonyos intézkedések vagy engedmények zaklatnak. Azt mondják, ez már túlzás: ez itt eredetileg egy keresztény ország, őrizzük ezt a kulturát. Mások gyönyörködnek az intézményes elfogadásban és igyekeznek megérteni, kinek, mi, miért fontos.
Nem hiszek abban, hogy itt bárkinek tartania kell a megkülönböztetéstől. Nyilván vannak szituációk, amelyekben kell, hogy válogassanak: egy közel-keleti bolt álláshirdetésére nagyobb valószínűséggel vesznek fel iraki jelöltet, mint magyart. És biztos előfordul az is, hogy egy kis munkahelyi közösségben óvakodnak egy muszlim vallású munkatárs felvételétő, mert a vallása diktálta szokásaihoz alkalmazkodni a törvény kötelezi a munkaadót. És bár joga nincs, lehetősége mégis van válogatni minden főnöknek: nőt vagy férfit, fiatalt vagy idősebbet, szőkét vagy kopaszt vesz-e föl az állásra.
A Magyarországon elhatalmasodni látszó kirekesztősdi folyamatok itt egyszerűen nincsenek jelen. Aki nem ért egyet a melegek felvonulásával, az nem megy éppen arra az utcára éppen akkor, amikor az év egy napján felborul a szokásos rend. Rengeteg a kínai bevándorló és szorgalmuk joggal emeli őket arra a magas rangra, amit a kutatások a betöltött pozíciók vagy iskolai eredmények alapján nekik ítélnek.
A feketék itt sokkal kisebb arányban élnek, mint az USA-ban és abból az eufóriából kiindulva, amit Obama megválasztásakor Kanadában érezni lehetett arra következtetek, hogy itt valóban bőrszín-béli kérdések nincsenek jelen. A Királynő "helyettese", Kanada kormányzója is egy fekete nő. Az egykori őslakosok, az eszkimók és az indiánok leszármazottjai negatív diszkriminációjáról több szó esik, mint a bevándorlókról.
Az igazság része, hogy az arab ill. muszlim bevándorlók hatalmas tömege okoz némi fejtörést a politikusoknak, a szociológusoknak. A keresztény lakosság valahogy kifacsartnak érzi ezt új helyzetet. Amelyben ő toleránsan és befogadón viselkedik, s amelyben egy változni és alkalmazkodni egyáltalán nem muatakozó kultura hirtelen követeli a jogait. A tolerancia lassan kérdőjeleket kap. Statisztiaki adatok ugyanis nagyarányú bűnözést, alacsony tanultságot, a nők teljes háttérbe szorítását (még "becsületgyilkosság" is előfordul, amikor vallási alapon kiírtják saját lányaikat és feleségeiket) mutatják a muzulmánok között: és ezeket a kanadai társadalom nem akarja tolerálni!