Kanada, télelő / 2009

Most viszont, hogy kidühöngtem magam, örömmel írok innen újra.
Inkább igyekszem tapasztalataimmal szolgálni azokat, akik errefelé tévednek. Vagy fontolgatják, merre induljanak, ha már egyszer menni kell.

Két teljesen új tapasztalati forrásom van.
Az egyik az egyetem, ahol mint korábban említettem, középkorúságom dacára koptatom a padokat abból a megfontolásból, hogy idővel hasznos munkára és megélhetésre váltsam az itt szerzett tudást és diplomát.
A másik tapasztalat kevésbé kellemes: voltam végre kórházban! Nem is akárhol! 24 óra a sürgősségin, aztán műtő és ébredés, végül gyors hazabocsátás. Alig két nap egy elzárt, másik világban.

Közben pedig leestek a falevelek, bepakoltuk a kerti bútort meg a muskátlikat, előszedtem a téli ruhákat. Felpróbáltattam a gyerekekkel a hótaposókat és elvittük a "Value Villige"-be mindazt, amit kinőttek. Ma már hó érkezéséről beszél az időjós. Ja, és ma megvettük a tököket faragásra.
Halloween-re kidíszítjük a házat. Na, ez a következő és legfontosabb tennivaló a kanadai őszben! Készülni, mert itt a Halloween.

A gyerekek meg a felnőttek egy része jelmezbe bújik erre az estére. Aztán útra kel vagy otthon várakozik. Akármelyik is, legyen a megjelenése rémisztő!!!
Az "ilyesztő" udvardekoráció a nap fontos része: világító tökfejek, sírdombok a házak előtt, szellemek az udvarokban, sejtelmes fények, pókhálók és óriás pókok, csontvázak, akasztott ember, a ház előtt ücsörgő, fej nélküli alak. Ezek várják a vendégeket! A gyerekeket!
A kölykök ugyanis előre megbeszélve kis csapatokba verődnek és úgy indulnak útnak sötétedés után a környéken.
Becsöngetnek minden házba, ahol világító tököket látnak. "Trick or treat" köszönéssel édességet várnak az ajtót nyitó háziaktól. Mindenki az ajándékozást választja a trükk helyett. Az úgy szokás.

A kicsik tényleg félnek kicsit a ház előtti dekorációktól meg a háziak jelmezeitől, de a jutalomédesség megéri! Kilószám gyűjtik be az apró csokikat és hetekig tömik magukat kedvenceikkel. Cserélgetnek, ki mit szeret és még májusban is rakosgatják, ami végképp nem kell senkinek.

A kereskedelem persze jól kiszolgálja ezt a gyerekek számára izgalmas-érdekes estét. Kapható ugyanis minden nagyobb cég édességkínálata kis csomagolásban, kilószám összedobozolva; hogy legyen mit adni a csemetéknek. Jelmezek, maszkok és dekorációs kellékek tömegeit kínálják és adják el évről évre.

Mondhatom, még a kamaszok is izgatottan készülnek a Halloweenra és nemcsak a különleges este, a jelmezek meg a sok édesség miatt. A korosodással az édességkéregetés házibulis estébe megy át sőt, nagy élelmiszergyűjtés ideje is ez a délután. Középiskolás és egyetemista önkéntesek "Trick or food" köszöntéssel járnak körbe és tonnányi élelmiszert gyűjtenek a Food Bank számára.

Ez vár ránk hát most szombat délután.
Vettünk egy halom csokit, szőlőcukrot, apró dobozos mazsolát. Chipset elvből nem adunk, bár azt is árulnak ilyenkor apró csomagokban. Az élelmiszergyűjtőknek konzerveket adunk meg száraztésztát.
Bespájzoltunk. Jöhet, aminek jönnie kell.

Végtelenül dühös vagyok

Ma hárommillió rádióhallgatónak kellene követelnie a dalait!
Ma hárommilió magyarnak kellene tüntetést szervezni.
Annak a hárommillió magyarnak, akinek megmozdulnak a tagjai, amikor az évtizedes dalok megszólalnak. Akiknek a rádiónak hála, tizenéves gyerekeik ugyanazokon a nótákon nőttek fel mint szüleik. Igy van mit együtt énekelniük.
Hárommillió magyarnak, akik nem a röhögcsélős reggeli műsor vagy a néha otrombába hajló beszégetések miatt kapcsolták be a rádiót. Egy életérzést, fiatal mosolyt, emlékeket és főleg harminc év válogatott, könnyű zenéit vágyták hallgatni munkába menet vagy épp főzés közben.
Hárommillió magyarnak kellene visszakövetelnie azt a néhány percet a napjaiból, amikor politikai mocskolódás helyett éppen csak szórakozni akartak a rádiót hallgatva.

Hol bújkál hát az a hárommillió magyar, akik szerették a Sláger Rádiót?
Vállat rántva elhiszik, hogy jogi-gazdasági döntés született és ennek így kell lennie?
Vállat rántva elhiszik, hogy a dolgok úgy jók ahogy vannak és majd magától helyrejön minden?
Tényleg csak arról van szó, hogy mostantól nem halljuk Balázs Fecót olyan gyakran?

Nem arról szól a dolog, hogy újság, tévé, rádió és iskola kell ahhoz, hogy jól irányíthatóvá tegyenek minket? Ellenőrizhetővé és megbízhatóvá?



- Nem, az nem lehet! Ez csak egy rádióállomás! Semmi komoly! Alszunk egyet és el is felejtjük! Nagyon feledékenyek vagyunk úgyis!
A történelemleckéket is hogy elfelejtettük!

A középiskoláról és hogy mi van az után

Az általános iskola után mindenki a körzetes "gimnáziumban" folytatja, de minden tantárgyat két különböző szinten tanítanak. A magasabb szintű tanulmányokkal lehet majd egyetemre jelentkezni. A szintek közötti átjárás bizonyos kritériumokkal biztosított. Osztályok a középiskolában nincsenek, mindenkinek saját órarendje van.

4 tantárgy van egy félévben és a kreditrendszerben pontosan meg van határozva a kötelező, a kötelezően választható és a válaszhtaó tantárgyak sora.
A tananyag nagyban eltér a hazaitól. Alig tanulnak nem-angol irodalmat. Alig tanulnak nem-amerikai történelmet és amit mégis, az főleg Anglia és "körei". Két félév a gimnáziumban, azt hiszem. A középiskolában találkoznak először a periódusos rendszerrel és aki nem választja valami fakultációban, az nem hall sokat a kémiáról. Tegnap nézegettem a lányom agenda-ját, ez amolyan iskolára szabott üzenőfüzet. Benne vannak képletek és szabályok, fizikai törvények. Newton második törvényét említi csak; amiből én arra következtetek, hogy ennél tovább őket nem zaklatják a középiskolai évek alatt. Legalábbis a kötelező, mindenki számára előírt szinten nem.
A választható tárgyak főleg orientációs, szakmai irányúak. A fiam pl. construction, designe és rajz tantárgyakat választott és úgy tűnik, az építészet felé vannak ambíciói. És hogy eldöntse, gyakorlati vagy elméleti oldalról érdekes neki ez a terület, segít hogy tervez és épít, rajzol és fúrfarag. Az összes tantárgyat emelt szinten tanulja, jók az eredményei de nem nagyon szorgalmas. A gimnázium után a mai nézőpontból választhatja, hogy egyetemen tanul tovább vagy mehet college-ba, ahol szakmai képzést kap. Meglátja, mihez lesz kedve.

Szakmát a középiskola után a college-okban lehet tanulni. Ez már nem ingyenes, de mindenki kap diákhitelt és akinek jár, az külön kérés nélkül komoly anyagi támogatást is a tanulmányai idejére. Felnőttként is. Ideérkező magyartanárként is, ha kedve van, tanulhat, amit akar. Hitel és támogatás jár mindenkinek!
Az egyetemek drágábbak és nincsen államilag finanszírozott hely, de a hitel és a támogatás itt is megvan. És komoly ösztöndíjak a jó tanulóknak! Idén pl. azoknak a diákoknak, akik a középiskolából 90%feletti eredménnyl jöttek, 4000$ belépő-ösztöndíjat fizetett a Carleton egyetem!

Mindenkinek, aki nem tanult legalább 3 teljes tanévet angol nyelvű iskolában, nyelvvizsgát kell tennie, ha egyetemre vagy college-ba készül. Sajnos Kanadában csak két egyetem van, amelyik "beenged" egy közel tökéletes angoltudás nélkül is: a francia területeken pedig nem is tudok ilyen lehetőségről.
A diplomák elismertetése nagyon nehézkes, magas nyelvtudáshoz is(!) kötik őket. Ha bárkinek javasolhatom, nézze meg jól, melyik nyelvvizsgát választja az elfogadottak közül.
Szakmai területen is sokszor évekig tartó tanulásra, újabb egyetemi évek elvégzésére ítélik a beérkezőket.

Ottawatól keletre nincs szükség a franciára. Azzal nem kell gyötrődni annak, aki Kanada más területeire készül. Állások megszerzésében is csak bizonyos helyzetekben szükséges vagy segít.

Az egész oktatási rendszer gyönyörűen fel van építve az emigránsok befogadására: az emigráns gyerekek beillesztésére. Effelől nem kell aggódni, minden rendben lesz a srácokkal.
A valódi nagy kérdés a felnőttek, a szülők sorsa az új világban...

Az általános iskoláról

Elkezdődött. Újra van rend, felnőtt élet, órákig is eltartó szabad gondolkodás. Gondoskodni nem unaloműző gyermekprogramokról kell, hanem tápláló és változatos uzsonnáról. Gondolkodni nem értelmes válaszokon kell, a sok eszement és újra ismétlődő kérdésekre, hanem azon, hogy mi is a következő, amit a blogba írjak. Meg az egyetem kezdetén is gondolkodom, de az csak a jövő hét!

Szóval, most hogy elkezdődött, aktuális, hogy megint írjak róla.
A harmadik évet kezdték el a gyerekek itt Kanadában, kezd egy kicsit összeállni a kép és sokan kérdeztek róla. Itt van tehát, amit tudok az iskoláról.

A két rendszer, a magyarországi és a kanadai között nagyjából a 8+4-es szisztéma a közös. Több hasonlatosságot nem találok.

A rendszer maga központosított és bár kérvényezéssel lehet választani iskolát, a többség oda jár, ahová körzetileg tartozik. Ez azért is praktikus, mert a körzeten belül járnak az iskolabuszok és ez nagyon kényelmes, biztonságos megoldás a gyerekek begyűjtésére és hazajuttatásásra, ha mégis messze van a suli. Az iskolabuszok az adott intézmény körzetében járnak csak és azok jogosultak rá, akik bizonyos távolságon túl laknak. A felsősök pl. másfél km-nél távolabb az iskolától. Az alternatív vagy egyházi iskolák körzete nagyobb, mint a normál suliké, de ők is csak a saját körzetükön belül biztosítják a szállítást. (Ha valaki mondjuk 1400m-re lakik a körzetes iskolától és úgy véli, ez egy kicsit messze van -25-ben, hóban vagy szakadó esőben, okosabban teszi, ha megkeresi a távolabb eső, de e tekintetben körzetes katolikus iskolát. Akkor jön a busz és elviszi a csemetét...!)

A tanítás általában 9 órakor kezdődik. Csodás ötlet! Nincsen sírva ébredés, mély-sötétben iskolába vánszorgás.
A tanítás háromig tart. Közben mindenki ebédel a batyujából. Nincsenek iskolai konyhák. De van majdnem egy óra ebédszünet és mindenféle praktikák arra, hogy jót egyen a gyerek. Táplálót, vitamindúsat, finomat, hazait. És van idő megenni és még játszani is egy kicsit.

Az első 6 évben egy tanár tanít szinte minden tárgyat. Utána is kevesebb a szaktanár, az osztályfőnök kezében marad így nemcsak a tanítás, hanem a nevelés is, hiszen sokat van együtt a gyerekekkel.
Évente háromszor írásban kapnak értesítést a szülők a gyerek iskolai munkájáról. A besorolás más, B+ és B- is létezik a B mellett, ami amúgy a magyar négyes lehet. Százalékokat is kapnak és szöveget is. Ha a tanárnak további mondanivalója van, ezekben a Report Card-okban kér időpontot a szülőtől egy találkozásra. Különben nincs nagy bratyizás a szülők meg a nevelőtestület között.

A tantárgyak és a tananyag egészen más, mint otthon. És a csoportosításuk is.
Kevesebb tantárgyat tanulnak egy időben, tömbösítve van a tananyag. Vagyis nincs kémia, fizika, földrajz meg biológia az órarendben hetente egy-két órában, hanem egy féléven át van minden nap science, azon belül élettan. Vagy Kanada földrajza. Egyedül a történelemleckéknél láttam óráról órára feldolgozott "leckéket", minden másban project-eket csinálnak, miközben használják az órán hallottakat és utána kell nézniük a hiányzó információknak.
Az egyik kedvencem volt például, amikor élelmiszerből kellett növényi sejtet készíteni itthon. Az akkor nyolcadikos lányom kitalálta, hogy zöld zseléből csinálja. Kezében az iskolában kapott ábrával bújta a kamraszekrényt, hogy melyik száraztészta hasonlít legjobban egy sejt ilyen-olyan eleméhez. Aztán elment egy boltba kikeresni a maradék hozzávalókat. Ringló lett a sejtmag, azt vették körül a zselében úszkáló tészta, gumicukor és egyéb "részletek". A műanyag dobozba öntött formát az iskolában szedte csak elő, s miután a tanár ellenőrizte a feladatmegoldást, közös erővel megették a házi feladatot!
Egy másik alkalommal arról kellett kiselőadást készíteni, hogy az ő életük milyen hatással van a környezetükre és személyes odafigyeléssel milyen negatív hatásokon változtathatnak. Utána kellett tehát járniuk a szemét, a szennyvíz útjának, hogy miből lesz itt elektromosság, honnan jön az ivóvíz. Hogy mely anyagok milyen hatással vannak a környezetre, mennyi idő alatt bomlanak el, mi kell a gyártásukhoz. És utána kellett gondolni mit használnak fölöslegesen vagy hogy mit mivel tudnának kiváltani! Óriási, gyönyörű feladat és sokkal többet ér az általa megszerzett tudás, mint 30 lecke egy tankönyvből!
Mégis, mindez akkor ér sokat, ha a gyereknek számít, hogy jól csinálja! Vagyis ezzel a módszerrel nem lehet azt mondani, hogy mi megtanítottuk, mindenki arra viszi, amire tudja. A kanadai oktatási módszer a motivációra, a tudni akarásra, a gyermek kíváncsiságára épít.

Csakhogy a gyerekek gyakran nem motiváltak és a kíváncsiságuk nem a tananyag felé fordul. Ezért aztán tudatlanok maradnak, mert nem kapták készen a könyvből a tudást. És nem is kérte számon senki.

Mégis, a tapasztalataim jók. Otthon is jók voltak. Az én csemetéim itt is ott is szerettek iskolába járni. Itt könnyebb nekik, kevesebb a stressz, szabadabbak. De otthon sokkal több tudást kaptak. Itt csak egyszerűen kényelmes nekem, mint szülőnek. Otthon volt benne valami szorongás. Ez tűnt el. A szorongás.

Égi ajándék

Áramszünet volt.
Legalább öt órán keresztül.
Meleg, olyan meleg idő, amit otthon soha nem tapasztaltam. Itt a meleg nem csak a tűző naptól meg az aszfaltból visszaáramló hőtől éget; valóban nem is éget hanem főz! Páradús, csúszós-ragdós meleg ez, forró, szélnek tűnő délibábbal, ami hűsítést nem csak reményt hoz.

A túlzásoktól persze óvakodnék, mert a sírásba hajló kétségbeesés uralkodott bennem, amikor már július is elmúlt és még mindig nem volt valóban nyár. Nem is szólok semmit a családnak, hogy melegem lenne, eleget hallgatták, hogy szidom ezt a helyet, ahol nem jut az ember fiának egy pár napig tartó, melegítő napsütés.
Mert valóban, a nyár idén furcsa (volt). Ilyennek kellett volna lennie, mint az elmúlt pár nap: hőség, magas páratartalom. De hűvös volt, nagyon esős, nagyon párás, hűvös-párás. Hogy megfogja az ember a lépcsőkorlátot és hidegen nedvesnek érzi. Mint a széket, az asztalt, a padlót. És befűt kicsit júliusban.

Szóval tegnap meleg volt nagyon és azt hittük, az áramszünet a túlterhelés miatt keletkezett, hiszen mindenki vadul hazsnálja a légkondit végre, ha itt van a nyár.

Mi is, mint annyian mások, kiléptünk a házból: a ház sötétjéből a naplementét még őrző ég alá. A családok, szomszédok a házak előtti teraszokon borozgattak, kártyáztak, nézelődtek. Aki csak kutyás, most végre valódi sétára indult az ebbel. A gyerekek az utcákon szaladgálva kérdezgették egymást, mintha nem tudták volna, hogy senkinél nincs áram. A tv meg a számítógép helyett egymással foglalkoztak gyerekek, felnőttek. Ki-ki mesélte a maga áramszünetes élményeit. Mert itt van belőlük: napokig, hetekig tartó kimaradások voltak az elmúlt két évtizedben Észak-Amerika legnagyobb városaiban is nyáron és télen is. Történetek az áram hijján megálló vonatokról, a hetekig fázó-sötét téli Montrelról.

Aztán ahogy valóban sötét lett, valóban sötét lett.
Láttuk a csillagokat végre, ahogy ott ragyognak a köztéri lámpák helyett az égen. Az utca egy sejtelmes sötét folyóvá lett, a házak ablakain éppen csak kiszűrődött a gyertyafény. Csönd volt. Nem szennyezte be a tücsökciripelést semmi elektromos gép zaja. A sötétségbe tévedő autók óvatosan, bizonytalanul haladtak az utcákon, mintha rossz helyre keveredtek volna.

Hazaérve sakkoztunk gyertyafénynél és azon tanakodtunk, milyen lenne az élet elektromosság nélkül.
Varázslatosnak tűnt, egy pillanatig mintha vágytunk volna abba a világba.

Aztán persze helyreállta a rend. A nagyvárosi zajok és fények visszafoglalták a csendtől és a sötétségtől a birodalmat. Sajnáltuk egy kicsit.

Reggel a 12éves így emlékezett az estéjére:
- Tudjátok, nehezen aludtam el mert nem volt áram!

Kiegészítés - Tizenkettő egytucat

Tegnap vettem három liter krumlit.

Ma pedig két liter sárgarépát.

Emigráció 4. - a felnőttek jövőjéről

Ahogy az időben haladunk előre és az életünk körülményei változnak, úgy lesznek újabb és újabb élményeim, amiket meg kell osztanom azokkal, akik valamiért erre az oldalra tévedtek.

Kétségbe voltam esve. Másfél éven át kétségbe voltam esve mert kilátástalannak tűnt a helyzet. Idejöttem, tanultam a nyelvet, de az én humán műveltségem és országspecifikus (milyen szép szó!) végzettségeim itt egy fabatkát sem érnek. Irigykedtem azok iránt, akik szakmával érkeztek, akik otthon is valami olyat csináltak, ami itt is pénzre váltható.
Amíg nem voltam benne nyakig, bátran hirdettem, hogy én aztán bármilyen munkát elvégzek! Csakhogy ez a kijelentés itt már nem volt olyan könnyen feldolgozható!
És nem a munka minősége, hanem az eredméy miatt. Mert a munkahelyek, ahová felveszik a bevándorlót a szűk nyelvtudásával, az a munkahely tele van más, alacsony nyelvtudású emigránsokkal. Tőlük inkább vietnamiul tanul az ember, mint helyesen, szépen, választékosan angolul.

Szóval meg voltam ijedve.
Az ingyen kínált angol nyelviskola legmagasabb osztályában úgy éreztem, ez nem elég! Ez a tudás még mindig nem elég! Ez még mindig csak az árupakolásra jó a Walmartnál ( mondjuk a Tesco amerikai megfelelője). Hát ezért jöttem én ide???

Aztán a húsvéti szünet előtti napokban az angoltanárunk a nyelvtankönyv helyett Ottawa legnagyobb college-ának a "felvételi tájékoztatójával" jött be az órára. Jövőképet festeni a kirepülő emigránsoknak.
Sok új információt kaptam, nem is elég rá egyetlen cikkecske....

Eddig nem írtam róla, vártam, mi sikerül:

Májusban jelentkeztem egyetemre, júniusban lefordíttattam a magyar diplomámat, júliusban speciális vizsgaelőkészítő angol tanfolyamra jártam és vizsgáztam angolból.
Augusztusban megjött az eredmény... és szeptembertől egyetemre járhatok itt.

A folyamatról és a tapasztalataimról írok az elkövetkező cikkekben.

Az elfogadásról

Gyakran téma, hogy az idegen mennyire egyenjogú itt vagy ott.

Otthoni tapasztalataink szűkösek és nyugtalanítók is egyszerre. Ott élve is, innen nézve is egyértelműen kirekesztőnek, könnyen megbélyegzőnek látszik a magyar társadalom: s itt nem egyénekre, hanem az egészre gondolok csak. Abból a világból kitekintve tehát nehéz még akár elképzelni is azt a helyzetet, amiben itt élünk és ami felé egyén és politika egyaránt halad, még ha vannak bizonyos kérdéses pontok is.

Nézzük közelebbről.

Az egész kanadai társadalom a bevándorlók különböző csoportjaiból áll. Mindenkinek van vagy volt valamilyen akcentusa, mindenki vagy mindenkinek a szülője, testvére, legjobb barátja, férje, felesége jött valahonnan. Nem kényes megkérdezni, rácsodálkozni a másik múltbéli hazájára, és nem szégyen hordozni származásunk jegyeit.

Sokan persze látni vélnek némi megkülönböztetést: egy rosszul sikerült állásinterjú után nagyon könnyű arra fogni az elutasítást, hogy nem vagyunk ilyenek vagy olyanok. Míg emigránsok egymás közt megjegyzik, hogy a kanadaiakat részesítik előnyben, addig éppen egy kanadai fiútól hallottam, hogy azért nem talál állást, mert mindenhova az emigránsokat veszik fel könnyebben.

Kanadában a politikai vezetés törekvései a rasszizmus és bárminemű megkülönböztetés ellen már évtizedekre nyúlik vissza. Mitöbb, az egész társadalom részévé vált az elfogadás és a másság értékeinek elismerése. Olyannyira, hogy lassan-lassan saját toleranciájuk helyességét kérdőjelezik meg.

Az üzletekben karácsony előtt nem Happy Christmas-t kívánnak az eladók, hanem Happy Holyday-t a nem keresztény vásárlók érzelmeinek érdekében. A szik gyerekek késsel(műanyag) járhatnak iskolába, mert az hozzátartozik a hagyományos öltözékhez. Ugyanígy a szikek, azt hiszem, rendőrsapka helyett turbánban járőrözhetnek. Az iskolákban pedig azért nem kötelező átöltözni testnevelés órán, mert az sérthetné azokat a muszlimokat, akik az otthonukon kívül nem vetik le egész testüket eltakaró öltözéküket.

Egyeseket bizonyos intézkedések vagy engedmények zaklatnak. Azt mondják, ez már túlzás: ez itt eredetileg egy keresztény ország, őrizzük ezt a kulturát. Mások gyönyörködnek az intézményes elfogadásban és igyekeznek megérteni, kinek, mi, miért fontos.

Nem hiszek abban, hogy itt bárkinek tartania kell a megkülönböztetéstől. Nyilván vannak szituációk, amelyekben kell, hogy válogassanak: egy közel-keleti bolt álláshirdetésére nagyobb valószínűséggel vesznek fel iraki jelöltet, mint magyart. És biztos előfordul az is, hogy egy kis munkahelyi közösségben óvakodnak egy muszlim vallású munkatárs felvételétő, mert a vallása diktálta szokásaihoz alkalmazkodni a törvény kötelezi a munkaadót. És bár joga nincs, lehetősége mégis van válogatni minden főnöknek: nőt vagy férfit, fiatalt vagy idősebbet, szőkét vagy kopaszt vesz-e föl az állásra.

A Magyarországon elhatalmasodni látszó kirekesztősdi folyamatok itt egyszerűen nincsenek jelen. Aki nem ért egyet a melegek felvonulásával, az nem megy éppen arra az utcára éppen akkor, amikor az év egy napján felborul a szokásos rend. Rengeteg a kínai bevándorló és szorgalmuk joggal emeli őket arra a magas rangra, amit a kutatások a betöltött pozíciók vagy iskolai eredmények alapján nekik ítélnek.

A feketék itt sokkal kisebb arányban élnek, mint az USA-ban és abból az eufóriából kiindulva, amit Obama megválasztásakor Kanadában érezni lehetett arra következtetek, hogy itt valóban bőrszín-béli kérdések nincsenek jelen. A Királynő "helyettese", Kanada kormányzója is egy fekete nő. Az egykori őslakosok, az eszkimók és az indiánok leszármazottjai negatív diszkriminációjáról több szó esik, mint a bevándorlókról.

Az igazság része, hogy az arab ill. muszlim bevándorlók hatalmas tömege okoz némi fejtörést a politikusoknak, a szociológusoknak. A keresztény lakosság valahogy kifacsartnak érzi ezt új helyzetet. Amelyben ő toleránsan és befogadón viselkedik, s amelyben egy változni és alkalmazkodni egyáltalán nem muatakozó kultura hirtelen követeli a jogait. A tolerancia lassan kérdőjeleket kap. Statisztiaki adatok ugyanis nagyarányú bűnözést, alacsony tanultságot, a nők teljes háttérbe szorítását (még "becsületgyilkosság" is előfordul, amikor vallási alapon kiírtják saját lányaikat és feleségeiket) mutatják a muzulmánok között: és ezeket a kanadai társadalom nem akarja tolerálni!

Tizenkettő, egytucat

Alkalmazkodóképességem korlátozottságával találkozom nap mint nap, amikor vásárolni megyek. Vagy amikor sütök. Meg amikor utazni indulunk és a költségeket számoljuk.

A jól bevált kilogramm helyett itt a régi mértékegységet, a pound-ot használják amikor a krumplit vagy az almát beárazzák. A pound, rövidítve "lb"(!) nem jelentene nagy gondot, mert kb. fél kilogramm, egészen pontosan 453.6 gramm, tehát csak szorzom kettővel, hogy eltájékozódjam a kilós árak felől. Gondba akkor kerülök, ha a mennyiség ounce-ban , rövidítve "oz" van megadva, ami a nemegészen fél kiló (lb) egytizenhatodát jelenti. Így közlik velem a vaj mennyiségét. Bevallom, darabra veszem, mielőtt nekiállnék kiszámolni, mennyi is az annyi.

Még szerencse, hogy a felvágottat, ki tudja milyen megfontolásból, grammra adják. És a legtöbb folyadékon is rajta van, hogy hány liter vagy milliliter van az üvegben.

Aztán itt van a kocsi fogyasztása. Vagy hogy kiszámoljuk, mennyibe kerül egy út. Mi azt tudtuk otthon, mennyit eszik a járgány százon. Itt a gépkönyv nekem azt írja, hány miles-t megy egy gallonnal. A benzint persze literre adják, a távolságokat pedig kilometerben mérik!

Az, hogy a tojást tizenkettesével csomagolják már nem is meglepő.

Tegnap elindultunk szőnyeget venni. Csíkot a lépcsőre.
Nagy kunszt, mondhatnánk - de a dolog nem is olyan egyszerű!
Mert az én trigonnometrián felnőtt agyamban milli- meg centiméterek vannak. És a tízes számrendszer.
Szerencsére férjem mérőeszköze - amit otthon ugye centinek vagy mondjuk "collstok"-nak hívtunk, szóval a mérőszalag - idevalósi.
Így hát biztos információimmal a zsebemben mentem vásárolni.
28 incs (inch) a lépcső szélessége. A szükséges mennyiség, vagyis a szőnyegcsík hossza 274 incs.
Az árcédula szerint - ami jó magasan, kisbetűkkel közli az árakat - 79cent egy nyégyzetláb (squarefeet) a nekem megfelelő szőnyegpadlóból. Apróbb számokkal és betűkkel azt is közlik, hogy hatvalamennyi egy négyzetjard ( squareyard). Még kisebbekkel a szőnyegpadló szélessége: 12 fít (feet).
...Na de mi köze mindennek az én incseimhez?!

Ha egy jard három fít és egy fít 12 incs, akkor a 28 incs szélesség az majdnem két és fél fít, a 274 incs hosszúság meg kijön kétszer a hosszából. Alig bírom magam követni.
Az árát kiszámolni már neki sem futok.

És nem is tudom, hogy bírnak számolni egynyolcad meg egytizenhatod incsekkel és hogy azoknak vajon milyen váltószámai lehetnek...Hazafelé azon gondolkodtam inkább, hány éves lehet a kapitány.

Ps: Az iskolákban már jóideje a metrikus rendszert tanítják. Matekórán.
Mert aztán technikán, amikor építenek-számolnak, visszatérnek a tizenhatodokhoz.

Az igazság kedvéért

Ritkán írok és nem tudom, azért-e, mert túl sok a mondanivalóm, vagy azért, mert egyre részrehajlóbb leszek és ezt igazságtalannak érzem Magyarországgal szemben.
Most tehát egy pár mondat arról szól, ami nem kellemes Kanadában.
Hangsúlyozom, hogy nem ismerem Kanadát. Ez az ország akkora, hogy elutaznom innen -Ottawaból - a túlsó végére hosszabb út volna, mint Budapestre repülni. Talán tévedek, talán általánosítok és mindenképpen személyes érdekek köré rendezem a véleményemet az országgal kapcsolatban.
Az első, épp aktuális sérelmem az időjárás. Két évszakra látszik zsugorodni a négy: a hosszú, nagyon hosszú telet az év másik részét kitöltő ősz látszik követni. Én nem szeretek fázni, úgyhogy nekem a fűtés bekapcsolása nagy megrázkódtatás így júliusban.

Sokkal komolyabban:

Nincsenek óvodák. Ami van, az valami egészen más rendszer és oktatási-nevelési színvonal, mint amit Magyarországon megkapnak a kicsik. Itt olyan "gyerekrevigyázó-féle" van és valami iskolai előkészítő év, de borzalmasan nagy teher a szülőknek, hogy megtalálják a megfelelő és mégis megfizethető helyet a csemetéknek. Ráadásul úgy ezer dollár havi kiadást jelent egy kicsi őriztetése az iskoláskor előtti időkben, miközben a mamák a szülést követő fél évig tudhatják biztosan, hogy korábbi munkahelyükön visszavárják őket.
Kátyúsak, rosszak az utak. Bár az éves útépítési költségek felét javításokra fordítják, a hideg tél mégis nagyon megterheli az aszfaltot. A városokban sok a zötykölődés és halványak a festett útjelek. Gyakran nincsenek is. Az autópályák egy része elég siralmasan néz ki. A Németországban vagy Hollandiában megszokott pályákat az ideérkezőnek jobb elfelejteni. Ja, és a sebességhatár 110km/h! (Jó betartani mert nem lehet lefizetni a rendőrt! - ezt kifejezetten szeretem itt.)
Az új házak műanyagból vannak kívül-belül. Hogy részletezzem: fa gerendázat, faforgácslap falak (ragasztó és forgács), kívül fóliával takart valami műanyag hőszigetelés, aztán egy műanyag lemezes borítás, ami deszkázást imitálna, ha nem lenne olyan nagyon-műanyag. Belül laminált padló, sok helyen járólapot utánzó linóleum. Műanyag ablakok, a felsőbb szinteken gyakran vastag szőnyeg (valami műszálból). Műanyag bevonatú konyhabútor, műanyag ajtók. Azt mondják, így a legolcsóbb építkezni....Én meg azt hiszem, így a legmérgezőbb építkezni.
Alkoholt csak egy bizonyos üzletláncnál lehet vásárolni ( itt, Ontarioban). Nem mintha mindennapos problémát okozna, de valami túlzott, nagyon ósdi szabályozásnak tűnik és főleg kényelmetlen, hogy autózni kell egy üveg italért.
Nincsenek, illetve alig vannak kávéházi teraszok. A kávét csak külön kérésre rakják műanyag pohár helyett valódi bögrébe. A legnépszerűbb a legolcsóbb: ócska, barna lötty!

És apróságokat tudnék még felsorolni bőven. Az emigránsok szokásos hangnemében, hogy milyen hülyék ezek a kanadaiak, hogy nem tudják mi a különbség a paprika meg a bors között!
De nem teszem, mert itt vagyok és ha nem tudják, majd elmagyarázom nekik!