Égi ajándék

Áramszünet volt.
Legalább öt órán keresztül.
Meleg, olyan meleg idő, amit otthon soha nem tapasztaltam. Itt a meleg nem csak a tűző naptól meg az aszfaltból visszaáramló hőtől éget; valóban nem is éget hanem főz! Páradús, csúszós-ragdós meleg ez, forró, szélnek tűnő délibábbal, ami hűsítést nem csak reményt hoz.

A túlzásoktól persze óvakodnék, mert a sírásba hajló kétségbeesés uralkodott bennem, amikor már július is elmúlt és még mindig nem volt valóban nyár. Nem is szólok semmit a családnak, hogy melegem lenne, eleget hallgatták, hogy szidom ezt a helyet, ahol nem jut az ember fiának egy pár napig tartó, melegítő napsütés.
Mert valóban, a nyár idén furcsa (volt). Ilyennek kellett volna lennie, mint az elmúlt pár nap: hőség, magas páratartalom. De hűvös volt, nagyon esős, nagyon párás, hűvös-párás. Hogy megfogja az ember a lépcsőkorlátot és hidegen nedvesnek érzi. Mint a széket, az asztalt, a padlót. És befűt kicsit júliusban.

Szóval tegnap meleg volt nagyon és azt hittük, az áramszünet a túlterhelés miatt keletkezett, hiszen mindenki vadul hazsnálja a légkondit végre, ha itt van a nyár.

Mi is, mint annyian mások, kiléptünk a házból: a ház sötétjéből a naplementét még őrző ég alá. A családok, szomszédok a házak előtti teraszokon borozgattak, kártyáztak, nézelődtek. Aki csak kutyás, most végre valódi sétára indult az ebbel. A gyerekek az utcákon szaladgálva kérdezgették egymást, mintha nem tudták volna, hogy senkinél nincs áram. A tv meg a számítógép helyett egymással foglalkoztak gyerekek, felnőttek. Ki-ki mesélte a maga áramszünetes élményeit. Mert itt van belőlük: napokig, hetekig tartó kimaradások voltak az elmúlt két évtizedben Észak-Amerika legnagyobb városaiban is nyáron és télen is. Történetek az áram hijján megálló vonatokról, a hetekig fázó-sötét téli Montrelról.

Aztán ahogy valóban sötét lett, valóban sötét lett.
Láttuk a csillagokat végre, ahogy ott ragyognak a köztéri lámpák helyett az égen. Az utca egy sejtelmes sötét folyóvá lett, a házak ablakain éppen csak kiszűrődött a gyertyafény. Csönd volt. Nem szennyezte be a tücsökciripelést semmi elektromos gép zaja. A sötétségbe tévedő autók óvatosan, bizonytalanul haladtak az utcákon, mintha rossz helyre keveredtek volna.

Hazaérve sakkoztunk gyertyafénynél és azon tanakodtunk, milyen lenne az élet elektromosság nélkül.
Varázslatosnak tűnt, egy pillanatig mintha vágytunk volna abba a világba.

Aztán persze helyreállta a rend. A nagyvárosi zajok és fények visszafoglalták a csendtől és a sötétségtől a birodalmat. Sajnáltuk egy kicsit.

Reggel a 12éves így emlékezett az estéjére:
- Tudjátok, nehezen aludtam el mert nem volt áram!

Kiegészítés - Tizenkettő egytucat

Tegnap vettem három liter krumlit.

Ma pedig két liter sárgarépát.

Emigráció 4. - a felnőttek jövőjéről

Ahogy az időben haladunk előre és az életünk körülményei változnak, úgy lesznek újabb és újabb élményeim, amiket meg kell osztanom azokkal, akik valamiért erre az oldalra tévedtek.

Kétségbe voltam esve. Másfél éven át kétségbe voltam esve mert kilátástalannak tűnt a helyzet. Idejöttem, tanultam a nyelvet, de az én humán műveltségem és országspecifikus (milyen szép szó!) végzettségeim itt egy fabatkát sem érnek. Irigykedtem azok iránt, akik szakmával érkeztek, akik otthon is valami olyat csináltak, ami itt is pénzre váltható.
Amíg nem voltam benne nyakig, bátran hirdettem, hogy én aztán bármilyen munkát elvégzek! Csakhogy ez a kijelentés itt már nem volt olyan könnyen feldolgozható!
És nem a munka minősége, hanem az eredméy miatt. Mert a munkahelyek, ahová felveszik a bevándorlót a szűk nyelvtudásával, az a munkahely tele van más, alacsony nyelvtudású emigránsokkal. Tőlük inkább vietnamiul tanul az ember, mint helyesen, szépen, választékosan angolul.

Szóval meg voltam ijedve.
Az ingyen kínált angol nyelviskola legmagasabb osztályában úgy éreztem, ez nem elég! Ez a tudás még mindig nem elég! Ez még mindig csak az árupakolásra jó a Walmartnál ( mondjuk a Tesco amerikai megfelelője). Hát ezért jöttem én ide???

Aztán a húsvéti szünet előtti napokban az angoltanárunk a nyelvtankönyv helyett Ottawa legnagyobb college-ának a "felvételi tájékoztatójával" jött be az órára. Jövőképet festeni a kirepülő emigránsoknak.
Sok új információt kaptam, nem is elég rá egyetlen cikkecske....

Eddig nem írtam róla, vártam, mi sikerül:

Májusban jelentkeztem egyetemre, júniusban lefordíttattam a magyar diplomámat, júliusban speciális vizsgaelőkészítő angol tanfolyamra jártam és vizsgáztam angolból.
Augusztusban megjött az eredmény... és szeptembertől egyetemre járhatok itt.

A folyamatról és a tapasztalataimról írok az elkövetkező cikkekben.

Az elfogadásról

Gyakran téma, hogy az idegen mennyire egyenjogú itt vagy ott.

Otthoni tapasztalataink szűkösek és nyugtalanítók is egyszerre. Ott élve is, innen nézve is egyértelműen kirekesztőnek, könnyen megbélyegzőnek látszik a magyar társadalom: s itt nem egyénekre, hanem az egészre gondolok csak. Abból a világból kitekintve tehát nehéz még akár elképzelni is azt a helyzetet, amiben itt élünk és ami felé egyén és politika egyaránt halad, még ha vannak bizonyos kérdéses pontok is.

Nézzük közelebbről.

Az egész kanadai társadalom a bevándorlók különböző csoportjaiból áll. Mindenkinek van vagy volt valamilyen akcentusa, mindenki vagy mindenkinek a szülője, testvére, legjobb barátja, férje, felesége jött valahonnan. Nem kényes megkérdezni, rácsodálkozni a másik múltbéli hazájára, és nem szégyen hordozni származásunk jegyeit.

Sokan persze látni vélnek némi megkülönböztetést: egy rosszul sikerült állásinterjú után nagyon könnyű arra fogni az elutasítást, hogy nem vagyunk ilyenek vagy olyanok. Míg emigránsok egymás közt megjegyzik, hogy a kanadaiakat részesítik előnyben, addig éppen egy kanadai fiútól hallottam, hogy azért nem talál állást, mert mindenhova az emigránsokat veszik fel könnyebben.

Kanadában a politikai vezetés törekvései a rasszizmus és bárminemű megkülönböztetés ellen már évtizedekre nyúlik vissza. Mitöbb, az egész társadalom részévé vált az elfogadás és a másság értékeinek elismerése. Olyannyira, hogy lassan-lassan saját toleranciájuk helyességét kérdőjelezik meg.

Az üzletekben karácsony előtt nem Happy Christmas-t kívánnak az eladók, hanem Happy Holyday-t a nem keresztény vásárlók érzelmeinek érdekében. A szik gyerekek késsel(műanyag) járhatnak iskolába, mert az hozzátartozik a hagyományos öltözékhez. Ugyanígy a szikek, azt hiszem, rendőrsapka helyett turbánban járőrözhetnek. Az iskolákban pedig azért nem kötelező átöltözni testnevelés órán, mert az sérthetné azokat a muszlimokat, akik az otthonukon kívül nem vetik le egész testüket eltakaró öltözéküket.

Egyeseket bizonyos intézkedések vagy engedmények zaklatnak. Azt mondják, ez már túlzás: ez itt eredetileg egy keresztény ország, őrizzük ezt a kulturát. Mások gyönyörködnek az intézményes elfogadásban és igyekeznek megérteni, kinek, mi, miért fontos.

Nem hiszek abban, hogy itt bárkinek tartania kell a megkülönböztetéstől. Nyilván vannak szituációk, amelyekben kell, hogy válogassanak: egy közel-keleti bolt álláshirdetésére nagyobb valószínűséggel vesznek fel iraki jelöltet, mint magyart. És biztos előfordul az is, hogy egy kis munkahelyi közösségben óvakodnak egy muszlim vallású munkatárs felvételétő, mert a vallása diktálta szokásaihoz alkalmazkodni a törvény kötelezi a munkaadót. És bár joga nincs, lehetősége mégis van válogatni minden főnöknek: nőt vagy férfit, fiatalt vagy idősebbet, szőkét vagy kopaszt vesz-e föl az állásra.

A Magyarországon elhatalmasodni látszó kirekesztősdi folyamatok itt egyszerűen nincsenek jelen. Aki nem ért egyet a melegek felvonulásával, az nem megy éppen arra az utcára éppen akkor, amikor az év egy napján felborul a szokásos rend. Rengeteg a kínai bevándorló és szorgalmuk joggal emeli őket arra a magas rangra, amit a kutatások a betöltött pozíciók vagy iskolai eredmények alapján nekik ítélnek.

A feketék itt sokkal kisebb arányban élnek, mint az USA-ban és abból az eufóriából kiindulva, amit Obama megválasztásakor Kanadában érezni lehetett arra következtetek, hogy itt valóban bőrszín-béli kérdések nincsenek jelen. A Királynő "helyettese", Kanada kormányzója is egy fekete nő. Az egykori őslakosok, az eszkimók és az indiánok leszármazottjai negatív diszkriminációjáról több szó esik, mint a bevándorlókról.

Az igazság része, hogy az arab ill. muszlim bevándorlók hatalmas tömege okoz némi fejtörést a politikusoknak, a szociológusoknak. A keresztény lakosság valahogy kifacsartnak érzi ezt új helyzetet. Amelyben ő toleránsan és befogadón viselkedik, s amelyben egy változni és alkalmazkodni egyáltalán nem muatakozó kultura hirtelen követeli a jogait. A tolerancia lassan kérdőjeleket kap. Statisztiaki adatok ugyanis nagyarányú bűnözést, alacsony tanultságot, a nők teljes háttérbe szorítását (még "becsületgyilkosság" is előfordul, amikor vallási alapon kiírtják saját lányaikat és feleségeiket) mutatják a muzulmánok között: és ezeket a kanadai társadalom nem akarja tolerálni!

Tizenkettő, egytucat

Alkalmazkodóképességem korlátozottságával találkozom nap mint nap, amikor vásárolni megyek. Vagy amikor sütök. Meg amikor utazni indulunk és a költségeket számoljuk.

A jól bevált kilogramm helyett itt a régi mértékegységet, a pound-ot használják amikor a krumplit vagy az almát beárazzák. A pound, rövidítve "lb"(!) nem jelentene nagy gondot, mert kb. fél kilogramm, egészen pontosan 453.6 gramm, tehát csak szorzom kettővel, hogy eltájékozódjam a kilós árak felől. Gondba akkor kerülök, ha a mennyiség ounce-ban , rövidítve "oz" van megadva, ami a nemegészen fél kiló (lb) egytizenhatodát jelenti. Így közlik velem a vaj mennyiségét. Bevallom, darabra veszem, mielőtt nekiállnék kiszámolni, mennyi is az annyi.

Még szerencse, hogy a felvágottat, ki tudja milyen megfontolásból, grammra adják. És a legtöbb folyadékon is rajta van, hogy hány liter vagy milliliter van az üvegben.

Aztán itt van a kocsi fogyasztása. Vagy hogy kiszámoljuk, mennyibe kerül egy út. Mi azt tudtuk otthon, mennyit eszik a járgány százon. Itt a gépkönyv nekem azt írja, hány miles-t megy egy gallonnal. A benzint persze literre adják, a távolságokat pedig kilometerben mérik!

Az, hogy a tojást tizenkettesével csomagolják már nem is meglepő.

Tegnap elindultunk szőnyeget venni. Csíkot a lépcsőre.
Nagy kunszt, mondhatnánk - de a dolog nem is olyan egyszerű!
Mert az én trigonnometrián felnőtt agyamban milli- meg centiméterek vannak. És a tízes számrendszer.
Szerencsére férjem mérőeszköze - amit otthon ugye centinek vagy mondjuk "collstok"-nak hívtunk, szóval a mérőszalag - idevalósi.
Így hát biztos információimmal a zsebemben mentem vásárolni.
28 incs (inch) a lépcső szélessége. A szükséges mennyiség, vagyis a szőnyegcsík hossza 274 incs.
Az árcédula szerint - ami jó magasan, kisbetűkkel közli az árakat - 79cent egy nyégyzetláb (squarefeet) a nekem megfelelő szőnyegpadlóból. Apróbb számokkal és betűkkel azt is közlik, hogy hatvalamennyi egy négyzetjard ( squareyard). Még kisebbekkel a szőnyegpadló szélessége: 12 fít (feet).
...Na de mi köze mindennek az én incseimhez?!

Ha egy jard három fít és egy fít 12 incs, akkor a 28 incs szélesség az majdnem két és fél fít, a 274 incs hosszúság meg kijön kétszer a hosszából. Alig bírom magam követni.
Az árát kiszámolni már neki sem futok.

És nem is tudom, hogy bírnak számolni egynyolcad meg egytizenhatod incsekkel és hogy azoknak vajon milyen váltószámai lehetnek...Hazafelé azon gondolkodtam inkább, hány éves lehet a kapitány.

Ps: Az iskolákban már jóideje a metrikus rendszert tanítják. Matekórán.
Mert aztán technikán, amikor építenek-számolnak, visszatérnek a tizenhatodokhoz.

Az igazság kedvéért

Ritkán írok és nem tudom, azért-e, mert túl sok a mondanivalóm, vagy azért, mert egyre részrehajlóbb leszek és ezt igazságtalannak érzem Magyarországgal szemben.
Most tehát egy pár mondat arról szól, ami nem kellemes Kanadában.
Hangsúlyozom, hogy nem ismerem Kanadát. Ez az ország akkora, hogy elutaznom innen -Ottawaból - a túlsó végére hosszabb út volna, mint Budapestre repülni. Talán tévedek, talán általánosítok és mindenképpen személyes érdekek köré rendezem a véleményemet az országgal kapcsolatban.
Az első, épp aktuális sérelmem az időjárás. Két évszakra látszik zsugorodni a négy: a hosszú, nagyon hosszú telet az év másik részét kitöltő ősz látszik követni. Én nem szeretek fázni, úgyhogy nekem a fűtés bekapcsolása nagy megrázkódtatás így júliusban.

Sokkal komolyabban:

Nincsenek óvodák. Ami van, az valami egészen más rendszer és oktatási-nevelési színvonal, mint amit Magyarországon megkapnak a kicsik. Itt olyan "gyerekrevigyázó-féle" van és valami iskolai előkészítő év, de borzalmasan nagy teher a szülőknek, hogy megtalálják a megfelelő és mégis megfizethető helyet a csemetéknek. Ráadásul úgy ezer dollár havi kiadást jelent egy kicsi őriztetése az iskoláskor előtti időkben, miközben a mamák a szülést követő fél évig tudhatják biztosan, hogy korábbi munkahelyükön visszavárják őket.
Kátyúsak, rosszak az utak. Bár az éves útépítési költségek felét javításokra fordítják, a hideg tél mégis nagyon megterheli az aszfaltot. A városokban sok a zötykölődés és halványak a festett útjelek. Gyakran nincsenek is. Az autópályák egy része elég siralmasan néz ki. A Németországban vagy Hollandiában megszokott pályákat az ideérkezőnek jobb elfelejteni. Ja, és a sebességhatár 110km/h! (Jó betartani mert nem lehet lefizetni a rendőrt! - ezt kifejezetten szeretem itt.)
Az új házak műanyagból vannak kívül-belül. Hogy részletezzem: fa gerendázat, faforgácslap falak (ragasztó és forgács), kívül fóliával takart valami műanyag hőszigetelés, aztán egy műanyag lemezes borítás, ami deszkázást imitálna, ha nem lenne olyan nagyon-műanyag. Belül laminált padló, sok helyen járólapot utánzó linóleum. Műanyag ablakok, a felsőbb szinteken gyakran vastag szőnyeg (valami műszálból). Műanyag bevonatú konyhabútor, műanyag ajtók. Azt mondják, így a legolcsóbb építkezni....Én meg azt hiszem, így a legmérgezőbb építkezni.
Alkoholt csak egy bizonyos üzletláncnál lehet vásárolni ( itt, Ontarioban). Nem mintha mindennapos problémát okozna, de valami túlzott, nagyon ósdi szabályozásnak tűnik és főleg kényelmetlen, hogy autózni kell egy üveg italért.
Nincsenek, illetve alig vannak kávéházi teraszok. A kávét csak külön kérésre rakják műanyag pohár helyett valódi bögrébe. A legnépszerűbb a legolcsóbb: ócska, barna lötty!

És apróságokat tudnék még felsorolni bőven. Az emigránsok szokásos hangnemében, hogy milyen hülyék ezek a kanadaiak, hogy nem tudják mi a különbség a paprika meg a bors között!
De nem teszem, mert itt vagyok és ha nem tudják, majd elmagyarázom nekik!

Havi összefoglaló

Nincs mentségem.
Nem írtam hetek óta és nincs mentségem. Egyszerűen nem ment.
Ma sem vagyok nagy formában, de muszáj végre bejegyeznem valamit, hogy tudjátok, élek.

Nagy események vannak mögöttem: külön-külön is megérdemelnek majd pár szót.
Végeztünk pl. a filmmel, aminek a kezdetekor még azt hittem, a forgatás alatt, az unalmas, rémesen unalmas órákat írogatással és sztorizgatással ütöm majd agyon. Hát a forgatókönyvnek, az új rendezőnek és főleg az én új szerepemnek köszönhetően unalmas óráim alig adódtak. Sűrű volt, nagyon fárasztó és végtelenül hosszú!

Még a film kezdete előtt, a nyelviskolában csupa "jövős" kérdéssel foglalkoztunk. Azzal, hogy mi lesz velünk, félkész bevándorlottakkal, ha kidob minket magából az államilag finanszírozott, inkubátornak is tekinthető iskola. Úgy belemerültem a jövőkeresésébe, hogy egyetemi szakot találtam, ami kedvemrevalónak tűnik. És úgy beleéltem magam a dologba, hogy a filmes szabadnapokat egyetmi jelentkezésre használtam. Így hát most nyelvvizsgára készülök, diplomát fordítok és hitelesíttetek és persze fizetek.

A munka végeztével visszapottyantam a nyelviskolába, de most már nem a régi. Kifelé nézegetünk, keresgélünk mindannyian és a tanulás valahogy nem megy olyan jól.

És hogy mindenről beszámoljak, ami csak történik errefelé: hát itt a nyár. Na nem ma, mert mára ősz lett megint, de már voltak meleg napok. Amikor pedig valóban ideér a hamisítatlan nyár, magas páratartalommal, nagy forróság tör majd ránk. Így mondják a helybéliek. Én alig várom!

Annának

Tudom, hogy ide-oda kapkodod a fejedet, hogy mentőövet keresel a maradáshoz.
Kutatod a szalmaszálat, ami otthon tarthat, amivel megfelelő indokot kreálhatsz magadnak, hogy ne kelljen nekivágni ennek a végtelen, ismretlen, félelmetes útnak.
Tudom, hogy minden éjjel síratod a kertedet, a fűszálakban növekvő álmaidat.
Tudom, mit érzel a híreket hallgatva és tudom, hogy miért keresel munkát vagy új céget vagy bármit: tehetetlenül toporogsz és fogalmad sincs, merre az út.
És mindezt nem azért tudom, mert okosabb vagyok Nálad, hanem mert átmentem rajta, meggyötört, megrágott és kiköpött az élet.

Segíteni csak azzal tudok, hogy értelek. Kérdezlek és támogatlak, példát adok; hogy túl lehet élni.

Nekem pedig erőt ad a Te vívódásod, mert látom magam és látom, hogy túl lehett élni.

Itt vagyok, lassacskán beszélek angolul, dolgozom, tanulok. A gyerekeim beilleszkedtek és ha most hazamennénk, nekik már kenyerük, jövőjük lehetne a nyelvtudásuk.

Ha egyszer elhatároztad, nekifogtál, soha többé nem leszel ugyanaz az ember. Ha végigcsinálod tapasztalatot szerzel, ha mégis leteszel a kivándorlásról, örök szemrehányás marad benned. Ha elhagyod Magyarországot, tövestől téped ki magad az eddigi életedből, de ha otthon maradsz ennyi habozás után, mázsányi köveket cipelsz majd magaddal egy életen át.

Én nem tudhatom, kinek mit jelent elköltözni a hazánkból. Én nem bíztathatok senkit sem erre sem arra. Az én történetem csak egy a sokból. És élem ma is minden nap. Néha nagyon fáj. Máskor már majdnem boldog vagyok itt.

Új érzelmeim születtek. Új próbatétel elé álltam és igyekszem, nap mint nap igyekszem kiállni a próbát. Ma már másként nézek haza, mint egy évvel ezelőtt. Elveszítettem és eltávolodtam a régi valómtól és egy új, egy másik került elő. Megváltoztam. Megváltozott a látásmódom, a viszonyulásom a világhoz és a nagy kérdésekhez.

....így aztán van miről írnom.

Filmidő

Hetek óta nem írtam. Eltűntem, mint a hó.

Eltűntem, mert ahogy a bevezetőmben megjegyeztem, a családon meg a blogon kívül a filmezés is feladat. Az pedig beindul, amint a nappalok hosszabbodnak...
Idén kicsit később kezdődött a háború mint tavaly, de most már benne vagyunk nyakig. Filmet "csinálunk".
Szándékosan használom ezt a kifejezést. Mert gyártásnak nem hívnám. A gyárban sok egyforma készül, egyidőben, gyorsan és éveken át, tömegesen. Készítésnek sem szívesen mondom, mert az meg olyan mesterkélt szó: a "cipőfelsőrészkészítő" jut eszembe róla. Aki már nem is cipész meg nem is varga.
A csinálás-ban van még valami. Rengeteg film készül a világon, a televíziós csatornák csakúgy falják a terméket. A filmek többsége, a mieink is egyszer megnézhető, egyszerre el is felejthető 80-90 perces történetek. Nem rosszak, nem borzalmasak, nem hibásak, nem unalmasak. Egyszer végignézhető, átmenetileg szórakoztató kis darabok. És belülről nézve sokkal egyszerűbb és hétköznapibb ez a világ, mint kívülről. Hétköznapian, csak amolyan "csinálás".

És mégis más: ezért talán érdemes, érdekes írnom róla. Mert mégiscsak meséket viszünk az emberek otthonába.

Ha egészen hű akarok lenni, akkor a pillanatról számolok be, első ízelítőül.
A forgatókönyv szerint a főszereplő házánál a történet kezdetén szép kert van. Ami aztán lassan tönkremenni látszik, aztán a férj ki is tépi a növényeket. Mindezzel nem lenne baj : kitépjük és újraültetjük a kibérelt ház díszeit, csakhogy ezen az éghajlaton még a tulipánok is alig bújtak ki! Nincsenek még zöld levelek, virágzó bokrok és nem árulják még a nyári növényeket.
...Pénz nincs sem arborétumi-csodákra, sem csodálatos számítógépes utómunkálatokra. De a producerek akarják a virágzó kertet, mert az olyan szép!


Vagyis a valós világ kapcsolódik a meséhez. A főnök itt is többet akar, mint amire a feltételeket biztosítja. A munkás meg itt is megteszi a lehetetlent, hogy egy szóbeli vállveregetésre méltó lehessen.


Szombaton kezdődik a forgatás. Focimeccs. Gyerekek játszanak, szülők és barátok szurkolnak. Nem lesz nehéz nap nekünk, a látványról gondoskodóknak.
Úgyhogy a mi gondolataink már előbbre járnak, a következő helyszíneken. Hullaház, elegáns étterem, zárt pszichiátriai szoba (börtön?), rendőrség. Hullaház egy üres teremből, börtön-kórterem egy régi épület hatalmas termének egy sarkából, rendőrség egy egyetemi irodából.
Odamegyünk, berendezzük, összepakolunk, a nyomunk sem látszhat. Olyan, mint egy végtelen költözködés. A napok összekeverednek, az éjszaka és a nappal eltűnik, alvás van és munkaidő. Utóbbi 14 óra.


Majd igyekszem mesélni róla.

Adózunk itt is

Ma a nyelviskola diákjai és a tanárunk társaságában heves vita alakult ki az általunk ismert adórendszerekről.

Mert ugye adóbevallás ideje van mindenütt a világon: már ahol van valami adórenszer féle.

A szíriai gyógyszerésznő fel van háborodva a kanadai adók és költségek miatt. Szíriában és Dubaiban nincs ingatlanadó, gépjárműadó, sőt ingyen kapják a családok az alapvető élelmiszereket és a benzint is, azt hiszem.
A kínaiak egyenesen nem értik, mire kell fizetni, ha egyszer keres az ember meg dolgozik, miért nem lehet a fizetése az övé.
A brazil fiú annak örül, hogy itt visszakapja a pénzét, ha túlfizetése van az embernek. Brazíliában amit egyszer megkapott az állam, azt többé nem ereszti.

Én elégedett vagyok, talán mert edzett lettem otthon.
Családi adózás van, elfogadhatóak az adókulcsok, a visszatérítések gyorsan megérkeznek és nem rettegünk kinyitni az adóhivatal leveleit. Még akkor sem, ha nekünk kell fizetni, mert a tét nem a lét: autót, tévét, ágyat, munkaeszközt nem visznek el, hogy az életünk árán is beszedjék az úri tizedet. Hagynak dolgozni és szólnak, noszogatnak, hogy fizess. És szorgalmasan küldik az állam által megítélt juttatásokat. Akkor is, ha tartozol.

Az évi rendes bevallásainkat párszáz dollár fejében, jó körülmények közt, jól felkészült szakember készítette el és érthetően elmagyarázta, mire kell figyelnünk idén.

Jó volt bevallani! Olyan jó volt, hogy örömmel teszem jövőre is. No, nem állnék neki spórolásként a saját adóívemnek, nem értem és nem is próbálom megérteni, mit vonhatok le és mit nem, de valahogy nincs olyan érzésem, hogy senki; a könyvelő sem tudja biztosan, mit tegyen. Mi éppen az aktuális szabály. Ma. Tegnap még más volt és holnapra valami újról beszélnek....

És jólesik látnom a hírekben, hogy a napokban két milliárdost is bebörtönöztek, még a felnőtt gyerekeik vagyonát is átvizsgálták és részben elkobozták adócsalás és egyéb pénzügyi bűncselekmények miatt. És nem sajnálom őket. Inkább valami büszke-jó érzés tölt el, hogy itt még ők sem érinthetetlenek!

Nem tudok arról, hogy hétköznapi, jólbevalló, rendesen viselkedő halandókat zaklatna bármilyen ellenőr. A sok kisembert csak hagyják élni és dolgozni. Akkor lesz miből adót fizetni.
Ez a világ rendje.

Cat barbaque with paprika

A kutyánk, az a kalácsevő, egy vérengző vadállat! Csodaszép barna-meleg szemei mögött ott rejtőzik az ősi ösztön: elfogni mindent, ami mozog és tisztázni az erőviszonyokat mindenkivel, aki fajtabéli.

E meg nem lepő kutyatulajdonság itt, a városban nem örvend túl nagy megbecsülésnek. Sőt egyenesen azt találta mondani a minap egy utcabéli, hogy -tán nem szocializálódott megfelelően szegény!

Nos, ezen nagyon elgondolkoztam: már ami a kutyaszocializációs problémát illeti.

A mi Drágánk menhelyi kutyusból lett emigráns. A múltját tehát nem ismerjük. A kinézete szerint születési helye a faluvég. Esze és egészsége is arra utal, hogy számos genetikai állomány keveredéséből keletkezett az övé....

Annyit tudunk, hogy azért került el a háztól, ahol szolgálnia kellett volna, mert megkergette ( úgy vélem tán meg is ritkította) a csirkéket. Ez faluhelyen végztes bűn. Csoda hogy megúszta.

A faluvégen, a menhelyen meg nálunk voltak körülötte kutyatársak. Megtanult kutyául viselkedni. És megjegyzem, emberül is. Szobatiszta, beszélget velünk, jelzi, ha baja van vagy ha játszana.

Annyi maradt kutyaságából, hogy vadászik és tisztel vagy tiszteletet parancsol. No meg őrzi a territóriumot. Kicsit vadabbul, mint a "jól szocializálódott"fajtársak. Kutyábbul.

Macskás telekszomszédunk- és én is gyakran- aggódunk egy esetleges eb-cica rangadó miatt. Az ő erős kandúrjával még nem mérkőzött meg a mi vadászunk. Abban nem lenne sok öröme egyiknek sem, úgy vélem.

Sajnos sok cicának kivetetik a körmeit, így azok védekezni sem tudnak. Mégis, kiengedik őket, ők pedig rendkívüli bátorsággal közelítenek emberhez és kutyához: előbbi úgysem bántja, utóbbi, pórázra kötve meg úgysem éri el őket.

Egyszer, egyetlen egyszer drága Tücsikénk velünk tartott a bekerítetlen backyard-ra. Macskák sétaútjára. A vacsora volt a beszédtéma kutyabarát - nem macskás - másik oldali szomszédasszonyommal, nem figyeltünk a kitévedt kutyára. Meglátva a prédát,a vadászszellem kibújt a barlangból, Tücsök nekivetette magát a mozgó szőrgombócnak és az élet-halál kergetőzés megkezdődött. Én sikítoztam, a többiek kiabáltak, a cica menekültében visított, a gazdái jajveszékeltek.

Végül minden állatka rendben hazatérhetett. De a jelenetet figyelő olasz asszonyság - a kutybarát szomszédasszony- kaján mosollyal tért vissza eredeti beszédtémánkra, amint az aggodalom alábbhagyott. Arra, hogy mi lesz a vacsora?.....?

- Cat barbaque,...with paprika!

Eszkimóka

Akármennyire elképzelhetetlennek tűnt is egy hete, mára ide is megérkezett a tavasz!

Megérkezett???!!!! Berobbant! Itt van és már nem engedi vissza a telet!

Fent északon óriási árvíz van. Rekord árvíz. Ömlik a jeges áradat, ezrek rakják a homokzsákokat a házak köré, az utak mellé, hogy megakadályozzák a pusztítást. Mert "Mother Nature" komolyan gondolja és próbára teszi megint a bátor és elvetemült emberiséget.

Elképedve nézem ezeket a felvételeket mindig.

Hogy mi a csudáért laknak vajon emberek ott, ahol a tél nyolc hónapon át sakkban tartja a világot? Ahol a ragyogó napsütésben -40 fok metszi az arcot, s ahol éppen ezért kilometerekre lakik a legközelebbi szomszéd! Ahol a tanítás online történik, a legfőbb közlekedési eszköz a szánkó ( manapság már motorizált persze) és ahol jeges áradat fenyeget, ha végre lassan enyhül a hideg.

Nemrég tartották az északi sportok világbajnokságát, amin a jamaicai bobcsapat nem, de norvég, finn, orosz, svéd és egyéb hidegben otthonos sportolók vesznek részt. Évtizedek óta. Szánhúzó verseny hosszú- és rövidtávon, halrúgás, és (hogyis írjam le röviden) vízszintes-keresztbefeszítvecipelés, tollaslabda és még jónéhány nem éppen olimpiai sportág szerepel.

Idén kissé zaklatott volt a hangulat mert a versenybíróság kizárt néhány ősi játékot a hivatalos megmérettetésből.

Olyan sokezer éves sportokat, mint a fülhúzás. Meg a bütykönugrálás.

Elmagyarázom.

Képzelj el két embert a földön térdelve, egymással szemben úgy 40cm távolságra. És egy talán egy méteres madzagot, karikába összecsomózva. A játékosok beakasztják a fülükbe a madzagkarikát és elkezdik húzni vele egymást. Aki tovább bírja a bevágódó madzag keltette fájdalmat, az a győztes!

A bütykönugrálás alaphelyzete a fekvőtámaszéhoz hasonlít. De nem tenyérre, hanem az ökölbeszorított kéz bütykeire támaszkodik a versenyző. Aki távolabb ugrál ebben a helyzetben - ismét a fájdalomtűrés a legnagyobb kihívás - az győz.

A kitiltás ellenzői azt mondják, a hideg éghajlaton a túlélés alapja a kitartó és erős test és lélek. A fizikai teherbírás mellett az ügyesség és a tűrés az életbenmaradás alapfeltétele....

Hó, jég, hideg: tiszteletem és csodálatom az északon élőknek. Elképzelésem sincs, hogyan telepedtek ott meg emberek és minek kellene történnie, hogy élőhelyemül válasszam a tundrát.

Nem mennék én oda, még a fülemnél fogva sem!

A kenyér, a kifli, a zsemle és a kolbász. No meg a Túró Rudi

Hogy mi ezekben a közös?

Hát - hogy hiányoznak!

Kenyeret magunk sütünk, mert a bolti csapnivaló, megfizethetetlen és/vagy tele van cuccal, amiket magyarul sem akarnék azonosítani!

A három jelző közül - rosszízű, adalékanyagos, drága - nem igaz egyszerre mind: van például olcsó kenyér, arra a másik két tulajdonság húzható, vagyis rossz és minden van benne, még fehérliszt is.

Van csodás ízű varázslat, az többnyire megfizethetetlen és esetenként a sok kitudjamitől olyan csodás.

A drága kenyér néha csak mutatós, máskor még egészséges is.

Hát mi ezért sütünk - majdnem minden nap -házilag kenyeret.

Nem nagy hókuszpókusz és a kezdetektől jól kitanulható. Összesen nem kerül többe 5 perc munkánál, a többi csak várakozás. Házi kenyerünk íze mára a legjobbakéval vetekszik, szép és tudjuk, mi van benne!

Kiflit is sütünk néha, de az babrás egy kicsit. Zsemlét meg jót sütnek az olaszok, néha inkább veszünk náluk, Kis-Itáliában, mert a valóban finom zsemle elkészítésének módját még nem sikerült kitalálnom.

A kolbász-kérdés megoldhatatlan. Bár árulnak itt-ott gyulainak, csabainak meg hungarian-nek csúfolt kolbászokat, eddig nem találtunk a hazaihoz hasonlót. A különbséget teheti az a kissé zavaró körülmény, hogy a Kanada szerte árult Hungarian Paprika sosem járhatott kis hazánkban. A díszes és drága csomagolás némi szemlélődés után ugyan leleplezi a tartalom hitelességét, ha tudsz valamit Magyarországról. Ha nem, átvernek, valami mexikói paprikaféleséget rejthet a doboz, abból is a gyenge minőséget. Úgy vélem, egész Észak-Amerika ezt a hamisítványt veszi és eszi.

Eddig még nem találtam szilvalekvárt. Nem esznek és árulnak meggyet. Nincs sóska ( most vetek, ha elmegy a hó). Meg fehérhúsú, cecei-típusú paprika.

És úgy hiányzik a túrórudi! Meg a gesztenyeszív! Meg a puncsszelet!

Emigráció III.

Ha már megvan az elhatározás, hogy Kanadában akarod folytatni az életet, érdemes megkeresni egy ügyvédi irodát Kanadában, amely kifejezetten bevándorlási ügyéntézésre specializálódott. (Az interneten megtalálhatók.)

Az iratköteg, amit helyesen ki kell tölteni - angolul vagy franciául - ijesztően vastag. A szabály pedig az, hogy hibás kitöltés esetén egyszerűen visszadobják a kérelmet, az addig kifizetett öszegek vesznek és az egészet kezdheted elölről.Az ügyvédi iroda viszont garantálja az ügyintézés helyességét és némilg talán meg is tudják gyorsítani a folyamatokat azzal, hogy a helyes sorrendre és a megfelelő iratok beszerzésére segítenek koncentrálni. Normális háttérrel ők garantálják a sikert.

A bevándorlókat pontszám rendszer alapján engedik be, pontokat pedig főleg a szakmai képesítések és az iskolázottság alapján adnak.

A bevándorlásnak két lényegesen különböző útja van. Az egyikben egyszerűen Kanada a cél, nincsen itt támogató kapcsolat és csakis magadért engednek be, amikor beengednek.
A másik lehetőségben van szponzoráló fél, aki garanciát vállal érted: 3 évig nem kérhetsz szoiális segélyt. Ha mégis rászorulnál, a szponzorálódon valahol "leverik" a Rád költött összegeket. ( Kanadára jellemző gondolkodásmóddal, segítség nélkül ez esetben sem hagynak Téged.) Szponzoráló lehet bárki, aki kanadai állampolgár. Ha szoros családtag, tehát családegyesítésről van szó, akkor nem nézik a szponzor jövedelmét. Ha nem az, tehát nagybácsi vagy jóbarát adja a kezességet, akkor vizsgálják az ő anyagi helyzetét.

Az emigrációs papírok kitöltésénél a legnagyobb kihívás minden irat pontos összegyűjtse és aztán hivatalos(!!!!) fordíttatása.
Vannak "érdekes" kívánságaik. Van pl. egy dokumentum, ami után hiába érdeklődtem illetékesnek tűnő hivataloknál, egyenesen a Belügyminisztérium volt az egyetlen, akik tudták, miről beszélek. Ebben arról kell nyilatkoznia a Magyar Államnak, hogy 18 éves korod óta milyen bűnlajstromod van ( gyoshajtás nem számít :-)). A vicc benne az, hogy mivel nem létezik - nem létezett - erre formula, ingyen adják, nincs neki illetéke. Ellentétben az erkölcsi bizonyítvánnyal, ami nem jó, az nem kell, vigyázzatok, ez nem nem az!!!

AIDS tesztet kell csináltatni ( azt adják azonnal angolul, ha kéred ), az orvosi vizsgálat keretében pedig tüdőröntgen, vérvétel szifiliszre, vizeletvizsgálat és egy általános vizsgálat miliió bevallásos kérdéssel. Az orvosi vizsgálat napja fontos dátum. Egy éven belül be kell majd utazni az országba, amikor megvan a bevándorlóvízum. Érdemes tehát ezt intézni legutoljára mert előfordulhat, hogy a bevándorlási engedély nem érkezik meg időben és meg kell ismételni az orvosi procedurát.

És most a költségekről:
- az ügyvédi díj ( irodánként változó és lehet alkudozni) 1000 - 1500CAD (ügyenként - egy család egy ügy),
- a vízum kanadai díja 500+500 CAD ( szintén ügyenként),
- a fordítási költségek min. 100.000 Ft,- a hazai illetékek és egyéb díjak kb.30.000
- az orvosi vizsgálat kb. 30.000Ft ( gyerekeknek kevesebb).

Mindenki, aki beérkezik, egyszer vámmentesen hozza be a saját használatú tárgyait. Aki nagy költözködésben gondolkodik, olyan dolgai vannak, amiket nem akar maga mögött hagyni, az konténerben áthozhatja az egész "életét". A legkisebb (jó nagy!) konténerben hajóval kb. 4000USD-ért utazott ide háztól házig a szállításra érdemes holmink. ( Magyarországon a Balatontól Hamburgig kamionnal, aztán a Montreáli kikötőig hajón, végü kamionnal Ottawaba.)

Repülőjegyeket innen érdemes venni. Innen lehet rendelni egyirányú repülőjegyet úgy, hogy mégsem kell háromszoros árat fizetni érte.

Nézőpont

Egyszer régen egy térkép előtt ácsorogtam és nem tudtam, mi nem stimmel. Néznem kellett egy darabig, míg rájöttem, hogy a térkép közepén - mert Japánnak készült - Japán van! Baloldalt Eurázsia és Afrika, jobboldalon Amerika terpeszkedik.

Nos, ezt az érzést kell elfogadni itt Kanadában. A világ közepe nem Európa. Sőt, a világnak nincs közepe, mert minden ember máshonnan kezdte el nézegetni a rajzolt Földgolyót.

Mi is kéne még.....?!

Ma megint jött egy rendkívül hasznos katalógus!
Itt az ideje, hogy belefogjak és minden héten legalább egy remek, nélkülözhetetlen termékről beszámoljak. Valamiről, ami nélkül élni nem lehet, de legalábbis nem érdemes!
Mai rendkívüli ajánlatom a pupSTEP! Kutyalépcső! "Segít az állatkának elérni az ő kedvenc helyét!"-mondja a színes magyarázat!
A képen látható kis műanyag lépcsősor persze az ágyhoz van tolva, hogy az apróra méretezett ölebnek ne kelljen nagyot ugrania, amikor bekúszik anyucihoz az ő kedvenc helyére! 49.99CAN$-ért persze ez itt összecsukható és az ágy alá dugható változat, s a lépcsőfokokon csúszásgátló segíti a kiskutya biztonságát.

Nem állhatom meg, sorolom a további csudajó újdonságokat a mai postából:

- ékszertartó fa ( bronz és chrom színben) 24.99
- kutyköröm reszelő 24.99
- 7 színt váltogató kerti lámpa, napelemes 19.99
- állítható szélességű evőeszköztartó a fiókba 39.99
- robot porszívó 499.99

Az árak áfa nélkül értendők. ( 1CAN$ kb. 180Ft)

Teen ages

A kutyán kívül, akiről már megemlékeztem nevezetes kalácsevése kapcsán, három másik "tőlemfüggő" is él a családban.

Csodás, nagyszerű, értelmes-jó gyerekek! Csak hát kamaszodnak!

Aki még nem tudja vagy már nem emlékszik rá, annak emlékeztetőül most néhány mindennapos átélnivaló -velük:
1. Fogalmad sincs, hova fér beléjük, de annyit esznek, hogy nem bírsz eleget főzni! A kislábosok szerepe átmenetileg a maradéktárolás és a kutyavacsora főzésre szorult vissza. Esélyed sincs két napra főzni, amit az asztalra teszel, az elfogy.
2. A nyugodt, csöndes esték ideje lejárt. Ha elvonulnak, saját világukba húzódnak vacsora után, akkor az egymás közötti acsarkodások zavarják meg a csendet. Ha nem, akkor szórakoztatnak tizenegyig, bármibe fogsz Te Magad. Uralják a felnőttek világát, mert már nem gyerekek, ugye!
3. A korábban jótestvéri édes játszások eltűntek. A tévé előtt még kibírják egymás piszkálása nélkül, de ennél tovább nem mennék. Nincs öt perc, amelyben valaki bele ne botlana véletlenül a másik lábába, el ne gáncsolná, meg ne rúgná, csípné, pöccintené puszta szeretetből a másikat.
4. A fizikai zaklatás mellett pódiumra került a "szemmelverés", amely sértődés, utálkozás, duzzogás és egy újabb fizikai tusa kezdetét jelenti.
5. A gyereked, ok és harag nélkül hirtelen úgy kezd el beszélni Veled, mintha a piacon volna. Régen, amikor még voltak ott kofák. De úgy látszik, ehhez a beszédstílushoz nem kell messzire menni! ( Megjegyzem, ez itt kifejezetten lányból nővé sarjadó, középső gyermekem új szokása.)
6. Hirtelen elkezdenek máshol aludni. No nem különneműeknél, de úgy látszik, ez itt a hozzászoktatás időszaka. Mindenesetre elég a szomszéd utcáig menni, csak más legyen az ágy!
7. Visszatérve az étkezésekre. Az evésből zabálás, az ivásból vedelés lett. Nincs idejük pohárba tölteni a tejet, rögtön az üvegből isszák. A kakaó nem várja meg, hogy ráhulljék a zabpehelyre, kiskanálszám egyenesen a fejlődő szervezet szájában landol. A "Mennyit kérsz?" kérdés értelmetlenné vált, mert a válasz "-Sokat!" -már tegnap is elhangzott!
8. A "mindjárt" is átértékelődött. Egy napot jelent. Vagy kettőt. Vagy heteket. Attól függ, mennyire vagy határozott. Jelentése egészen a "soha"-ig kiteljesedett.
9. A korábban könnyedén elvégzett feladatok mára megoldhatatlanul bonyolulttá váltak. Eldönteni egy tányérról, hogy a mosogatógépbe vagy a szekrénybe kerüljön-e. Vagy kirázni egy kis rongyszőnyeget..., no nem a lábtörlőre, hanem kicsit kijjebb, a teraszon kilépve. Vagy úgy elindulni a biciklivel, hogy a másik négyet ne borítsák össze. Vagy elmenni fodrászhoz. Mind-mind akkora fejtörést és hosszas koncentrálást igényel, ami nem várható el tőlük. Tényleg nem!
10. A számítógép az Isten. A tévé félisten. A tananyag maga az ördög, menekülni kell előle. Hasonlóan ilyesztő minden testedzés, a szemétkivitel, a porszívó és a mosogatógép kipakolása. Ezeket érdemes és ajánlatos olyan távolságra elkerülni, hogy rájuk ne ugorjon. Legjobb nem rájuk nézni, az biztos pont. Akkor lehet azt mondani, hogy "- Jónemláttam...!" meg hogy "-Nemvettemészre!"

Mindezzel együtt, főleg, amikor már édesen alszanak, a csodát látom minden nap bennük, mert hát ők voltak az én kis bébikéim! Néha nagyon dühös vagyok rájuk. Nagyon. Aztán elmúlik az is. És még most is bele-belekucorodnak az ölembe, nekem sírnak és velem akarnak együtt nevetni. A nagylányom még mindig kér esti dalt, a nagyfiú meg betakartatja magát fefekvéskor!
Amikor lehet, kinevetjük magunkat és egymást, felemlegetve a hülye (bocs) viselkedésüket. Elvégre az ember mégiscsak magán mulat a legjobban!

Csak azt szeretném, hogy úgy emlékezzenek ezekre az évekre, hogy jópofa volt. Valami őrült-gyors változás, kínos és nehéz, de jó volt. Akkor felnőttként is bizalommal jönnek majd hozzám. Így remélem.

p.s. Elolvasták és azt mondják, igazságtalan vagyok. Szeretnek tanulni és az iskola meg a tananyag nem ellenség. Ki nem veszem a szövegből, de elhiszem nekik, mert jók az eredményeik. Szerintük. Szerintem félgőzzel, amúgy kamaszosan állnak a dologhoz.

Tuti biznisz

Az USA elnökének vásárlása másnapján, a szokásos 100 helyett 3000 juharlevél - kukit adtak el a belvárosi kis pékségben.

Erre adjon valaki épeszű magyarázatot!!!

Itt járt, elment, nem lőtték le

Elnökelődeihez híven, Barack Obama is Kanadába látogatott elsőként, ahogy elindult külföldre.

Olyan rajongás veszi körül itt Észak-Amerikában ezt a politikust, amit ritkán lát a világ, azt hiszem. Kenedy elnök lehetett talán ehhez hasonló imádattal körülfogva, le is lőtték szegényt.
Obama, az új sztár 6 órásra tervezte ottawai látogatását, de jócskán megcsúszott. Jól érezte magát, biztosan.
A hírekben arról beszéltek, hogy a reptér közelében tárgyal majd az illetékesekkel. Munkaebéd, tankolás és irány haza.
Később mégis úgy határoztak, hogy csak-csak bejön a parlamentig a belvárosba. Határozottan kijelentették viszont, hogy "közönségtalálkozó" az nem lesz!
Mondják, emberek már hajnali fél négykor a Parlaiment Hill hóesésében várták az elnököt: no nem a magukét, csak a szomszédét. ( A magukéért nem állnának ott ilyen elszántan.) Ott vártak a hidegben, hogy megláthassák az első afro-amerikai elnök hajas fejbőrét hátulról, amint seregnyi biztonsági őre közt besurran a parlament épületébe, kiszállván bombabiztos limuzinjából.
A korán kelőknek pechjük volt. Minden korábbi bejelentéssel ellentétben az elnöknek kedve támadt egy kis szuvenírt vásárolni. Megállították a konvojt a belváros piacán, az elnök számos kísérőjével együtt megszállta a piactér legnépszerűbb pékség-kávézó-büféjét. Üdvözölt, kezet fogott és juharszirupos cookiet(kukit) vásárolt, mert a kislányai nagyon szeretik. Még fizetni is akart, kanadai dollárral! Nem hagyták.
Aztán tárgyalt is. Most azt elemzik az okosak. Állítólag jó volt, hasznos volt, örömteli volt. Barátok vagyunk: ezt erősítette meg a két elnök.


Mi csak a világraszóló kocsisort láttuk; vagy ötven autó vonult végig a házunk közelében, a csatornaparton elhúzó úton. A világ leghosszabb korcsolyapályája mentén, parkkal övezett út ez, amely húszcentis friss hóval, gyönyörű havazással búcsúztatta Obamat. Két nappal korábban szürkeséget és szemetet látott volna, ahogy a hónapok óta csak egyre gyűlő hó nyomán az olvadás elcsúfította ezt az amúgy egész évben szép világot.
A menet biztonsága érdekében lezártak egy pár utat és hidakat, átmeneti zűrzavart okozva a legforgalmasabb órákban. Mi is a kocsisor útjába tévedtünk, s ha már így volt, megbámultuk.
Nagyfiam meg a gimnáziumból hazajövet, a lezárt híd helyett a csatorna jegére mászott, majd ki onnan: fogalma sem volt, hogy a terület azért van elzárva, mert vigyáznak az elnökre. A meglepett gyerek a konvojt az útpadkáról bámulta és még integetett is neki a fekete limuzinban utazó Nagy Ember!

Aki itt volt hát és épségben elrepült.
Hárommillió dollárból vigyázta az ország az életét és egészségét. Akit ennyien rajongva szeretnek, annak rengeteg őrült vagy számító ellensége is lehet. Így véli a világ.

Büszkék a kanadaiak, mert szeretik ezt a közvetlen, kellemes modorú fekete férfit. Büszkék, mert itt járt elsőként és büszkék, mert nagyon szerették volna őt az Elnöki Székben látni.
A juharszirupos kuki dicsérete pedig egy újabb jópont Barack Obamának.

Emigráció II.

Amint belép a bevándorló Kanadába, gyakorlott kezek között érzi magát. Rutinosan kezelik, küldözgetik, látják el információval, igazolványokkal, címekkel és telefonszámokkal. Nincs esély elveszni.

Irodák és szervezetek tömegei állnak rendelkezésre, hogy kiszolgáljanak. Nem árt tudni persze angolul vagy franciául, de az sem kerül bajba, aki arabul, mandarinul, szuahéliül(?) beszél; a magyarral bizony nem boldogultam volna. A némettudásom néha segített egy keveset, de ez igazán nem jellemző...


Nekünk az első nagy lépés az volt, hogy a gyerekek járjanak iskolába. Ehhez sem hiányzik az erre kijelölt szervezet és iroda. Oda kell menni, nem máshova, a dolgok rendje szilárd és következetes.
Nevezett irodában kedvesen fogadnak és örülnek, hogy jöttél! Nem kíváncsiak itt bizonyítványra! De tudni akarják, tud-e írni, mennyit tud angolul és számol-e valamicskét a csemete. ( Otthonról nézve furcsa lehet a kérdés, de ide burmai, kínai, brazil, orosz gyerekek is jönnek, mindenféle kultura megforul itt. És nem kap kivételt az európai, nincs meggkülönböztetett helyzetben senki.) Az alapvető ismereteik alapján English Second Language (ESL), a koruk alapján pedig a megfelelő évfolyamba sorolják őket . A gyerekeket a lakóhelyük szerinti iskolába irányítják és bedobják a mélyvízbe. Úgy emlékszem, néhány nap várakozás után csak mentünk a kijelölt iskolába és attól a naptól fogva a ők elindultak a maguk útján ebben az országban. Nekünk semmilyen gondunk nem volt sem a beilleszkedésükkel sem a nyelvvel.

Amikor a gyerekek sorsa megoldódik, jöhet a felnőttek világa.

Normális munkát nyilván csak normális nyelvtudással lehet szerezni. S mivel az állam itt rég felismerte, hogy a bevándorlóknak (és az épeszű államnak) ez az első és legfontosabb szükséglete, rengeteg nyelviskolát tartanak fenn. Ingyen. És választható egész- és félnapos, délelőtt, délután vagy esti tanfolyam.

Ijedtemben én a félnaposra jelentkeztem bár ma már tudom, hogy az csak időpocsékolás volt. Főleg a délelőttre magukat felszabadító arab anyukák gyülekezetébe csöppenetem, ahol valóban nem tanultam sokat. Nem az arabság, hanem a kiejlölt célok miatt. Távol álljon tőlem a különbségtétel, csakis kulturális értelemben jelent másságot arab és nem arab feleségnek, családanyának lenni.

De megjött a bátorságom és egésznapos iskolában folytattam - kezdtem újra- és az már valami! Napi 6 óra olyan osztálytársakkal, akik azért vannak itt, mert meg akarják tanulni a nyelvet. Jobb munkáért, önállóságért, egyetemért; a teljesértékűségért.


Abszolut profi tanárokkal, kiváló programmal, jó körülmények között gyorsan jön a nyelvtudás. Meg a felismerés, hogy a nyelv bizony kosz, aminek ránk kell ragadni! ( Bocsánat, Kati néni, de biztosan tudom, hogy a nyelvtanulás a könyvekből csak a történet egyik része. Tele van a nyelv olyan információkkal, amiket a könyvek nem tanítanak meg soha. Bizony, a nyelv egy része kosz, hogy ránk ragadjon!)

Eljön az a pillanat, amikor az ember két érzelem között lebeg minden nap. Az egyik a csoda; hogy itt van, hogy tudom, értem, beszélem ezt a másik nyelvet. És a másik, hogy soha nem fogom úgy megtanulni, hogy mindent értsek, mindent képes legyek kifejezni. Mert a nyelv nem csak egy logikai rendszer, szavak, szabályok és kivételek tömege. A nyelv egy egész kultúra!

És ha valami, hát ez a tény nehezíti meg a lelkemet; s kétségeimet a beilleszkedésről nap mint nap felújítja. Az emigránsok egyik nagy köve a hátizsákban.