Ma hárommilió magyarnak kellene tüntetést szervezni.
Annak a hárommillió magyarnak, akinek megmozdulnak a tagjai, amikor az évtizedes dalok megszólalnak. Akiknek a rádiónak hála, tizenéves gyerekeik ugyanazokon a nótákon nőttek fel mint szüleik. Igy van mit együtt énekelniük.
Hárommillió magyarnak, akik nem a röhögcsélős reggeli műsor vagy a néha otrombába hajló beszégetések miatt kapcsolták be a rádiót. Egy életérzést, fiatal mosolyt, emlékeket és főleg harminc év válogatott, könnyű zenéit vágyták hallgatni munkába menet vagy épp főzés közben.
Hárommillió magyarnak kellene visszakövetelnie azt a néhány percet a napjaiból, amikor politikai mocskolódás helyett éppen csak szórakozni akartak a rádiót hallgatva.
Hol bújkál hát az a hárommillió magyar, akik szerették a Sláger Rádiót?
Vállat rántva elhiszik, hogy jogi-gazdasági döntés született és ennek így kell lennie?
Vállat rántva elhiszik, hogy a dolgok úgy jók ahogy vannak és majd magától helyrejön minden?
Tényleg csak arról van szó, hogy mostantól nem halljuk Balázs Fecót olyan gyakran?
Nem arról szól a dolog, hogy újság, tévé, rádió és iskola kell ahhoz, hogy jól irányíthatóvá tegyenek minket? Ellenőrizhetővé és megbízhatóvá?
- Nem, az nem lehet! Ez csak egy rádióállomás! Semmi komoly! Alszunk egyet és el is felejtjük! Nagyon feledékenyek vagyunk úgyis!
A történelemleckéket is hogy elfelejtettük!
