Emigráció II.

Amint belép a bevándorló Kanadába, gyakorlott kezek között érzi magát. Rutinosan kezelik, küldözgetik, látják el információval, igazolványokkal, címekkel és telefonszámokkal. Nincs esély elveszni.

Irodák és szervezetek tömegei állnak rendelkezésre, hogy kiszolgáljanak. Nem árt tudni persze angolul vagy franciául, de az sem kerül bajba, aki arabul, mandarinul, szuahéliül(?) beszél; a magyarral bizony nem boldogultam volna. A némettudásom néha segített egy keveset, de ez igazán nem jellemző...


Nekünk az első nagy lépés az volt, hogy a gyerekek járjanak iskolába. Ehhez sem hiányzik az erre kijelölt szervezet és iroda. Oda kell menni, nem máshova, a dolgok rendje szilárd és következetes.
Nevezett irodában kedvesen fogadnak és örülnek, hogy jöttél! Nem kíváncsiak itt bizonyítványra! De tudni akarják, tud-e írni, mennyit tud angolul és számol-e valamicskét a csemete. ( Otthonról nézve furcsa lehet a kérdés, de ide burmai, kínai, brazil, orosz gyerekek is jönnek, mindenféle kultura megforul itt. És nem kap kivételt az európai, nincs meggkülönböztetett helyzetben senki.) Az alapvető ismereteik alapján English Second Language (ESL), a koruk alapján pedig a megfelelő évfolyamba sorolják őket . A gyerekeket a lakóhelyük szerinti iskolába irányítják és bedobják a mélyvízbe. Úgy emlékszem, néhány nap várakozás után csak mentünk a kijelölt iskolába és attól a naptól fogva a ők elindultak a maguk útján ebben az országban. Nekünk semmilyen gondunk nem volt sem a beilleszkedésükkel sem a nyelvvel.

Amikor a gyerekek sorsa megoldódik, jöhet a felnőttek világa.

Normális munkát nyilván csak normális nyelvtudással lehet szerezni. S mivel az állam itt rég felismerte, hogy a bevándorlóknak (és az épeszű államnak) ez az első és legfontosabb szükséglete, rengeteg nyelviskolát tartanak fenn. Ingyen. És választható egész- és félnapos, délelőtt, délután vagy esti tanfolyam.

Ijedtemben én a félnaposra jelentkeztem bár ma már tudom, hogy az csak időpocsékolás volt. Főleg a délelőttre magukat felszabadító arab anyukák gyülekezetébe csöppenetem, ahol valóban nem tanultam sokat. Nem az arabság, hanem a kiejlölt célok miatt. Távol álljon tőlem a különbségtétel, csakis kulturális értelemben jelent másságot arab és nem arab feleségnek, családanyának lenni.

De megjött a bátorságom és egésznapos iskolában folytattam - kezdtem újra- és az már valami! Napi 6 óra olyan osztálytársakkal, akik azért vannak itt, mert meg akarják tanulni a nyelvet. Jobb munkáért, önállóságért, egyetemért; a teljesértékűségért.


Abszolut profi tanárokkal, kiváló programmal, jó körülmények között gyorsan jön a nyelvtudás. Meg a felismerés, hogy a nyelv bizony kosz, aminek ránk kell ragadni! ( Bocsánat, Kati néni, de biztosan tudom, hogy a nyelvtanulás a könyvekből csak a történet egyik része. Tele van a nyelv olyan információkkal, amiket a könyvek nem tanítanak meg soha. Bizony, a nyelv egy része kosz, hogy ránk ragadjon!)

Eljön az a pillanat, amikor az ember két érzelem között lebeg minden nap. Az egyik a csoda; hogy itt van, hogy tudom, értem, beszélem ezt a másik nyelvet. És a másik, hogy soha nem fogom úgy megtanulni, hogy mindent értsek, mindent képes legyek kifejezni. Mert a nyelv nem csak egy logikai rendszer, szavak, szabályok és kivételek tömege. A nyelv egy egész kultúra!

És ha valami, hát ez a tény nehezíti meg a lelkemet; s kétségeimet a beilleszkedésről nap mint nap felújítja. Az emigránsok egyik nagy köve a hátizsákban.