2009. január 23., péntek

Amikor a kutya lopik

Tücsök névre hallgató faluvégikeverék kutyánk kedves, illedelmes jószág. Sosem eszik az asztalról, még a padlóról sem kapja fel a leeső falatot, mielőtt egy emberi hang engedékenyen hozzá nem járul.
A minap megszegte az aranyszabályt és evett, amit igazán nem kellett volna: befalt egy fél, kelőben lévő kalácsot!

Soha ekkora változáson nem láttam állatot átmenni! Először csak a rossz cselekedet tudata okozta behúzott farkú bevonulását a nappaliba, ez volt az első rossz érzése. Amit hamar elfedett a fizikai gyötrelem.
A kutya elkezdett eltűnni a saját hasürege mögött és egy hatalmas dobbá nőtt amúgy formás horpasza. Alig egy órán belül borzalmas szagokat árasztott a lehelete és mozdulatlanságba dagadva várta a szétrepedést, azt hiszem.
Vittük, húztuk persze sétálni óránként, hadd könnyítsen magán az árva! De az élesztőgombák a melegben visszafoghatatlanul szaporodtak és kínozták a kutyát. A lopósat.

Mi meg simogattuk, nyomkodtuk, sóhajtoztunk, nyögtünk vele együtt. Az éj beálltával mi mást tehettünk, mint bízva a természetben, aludni tértünk. Gyomorrontásba még nem pusztult bele senki, úgy véltük.
Álmomban a szavannákon heverésző oroszlánokat láttam, akiktől harminc méterre legelésznek békésen a zebrák. Tudják, hogy az amúgy veszélyes ragadozó emészt: mint a mi kutyánk. Most már értem, miért nem félnek a zebrák a jóllakott oroszlántól.
Reggelre a kutya kissé leapadt. Óvatos léptekkel jártuk körbe a lakást. Ébresztgettük a jószágot, aki nagy noszogatásra felállni készült, de kicsúsztak alóla a lábai. Aztán jött volna le velem a lépcsőn, lépett egyet, bár ne lépett volna. Leszánkózott, hason. Lent farokcsóválva feltápászkodott és elindult felém vissza a lépcsőre, de megint elbotlott, felfelé jövet! Olyan volt, mint aki berúgott!
Mert berúgott szegény a kalácstól: a gombáktól, a cukortól és végül az alkoholtól, ami ott csordogált az ereiben a tegnap felfalt nyers tésztából!
Mámoros jókedvét melankólia, talán némi fejfájás követte. Feküdt és bambán nézett maga elé. Okos szemeiből inkább értetlenség áradt, nem a felismerés, hogy így jár a kutya, ha lopik.

Mert én tanultam csak meg, hogy az illedelmes kutya is szereti a magára hagyott kalácsot. Meg azt is, miért tanította nagyanyám, anyám és én az ifjaknak, hogy ne csipegessük a nyers tésztát. Az okos más kárán tanul.
Szegény kutya!